Annak ellenére is, hogy ez a lépés már hosszabb ideje várható volt, mondhatni be volt programozva; más reális alternatíva nemigen kínálkozott a kormány számára. Magyarország ugyanis a kezdetektől arra készült, hogy az elsők között fogja megtenni ezt a lépést, együtt az uniós országok nagy csoportjával. Ez a szép terv azonban kudarcot vallott, főleg Európa megosztottsága miatt. Koszovó elismerésének a folyamata eddig nem diadalmenet, elemi erejű elismerési hullámnak nyoma sincs. Koszovó ügye változatlanul megosztja a nagyhatalmakat, az uniót és persze az európai országok belső közvéleményét. Érthető módon: a volt szerb tartomány sorsa sokismeretlenes egyenlet, és még sokáig az is marad. Mára persze legalább annyi valószínűnek látszik, hogy Szerbia nem erővel gondolja visszaszerezni az elveszett tartományt; rövid távon semmiképp. De lemondani róla belátható ideig nem fog. Az is világos már, hogy déli szomszédunknál sokak szemében vonzó az európai perspektíva, ami valamelyest tán enyhítheti a "szerb Trianon" fájdalmát. A májusi szerbiai voksolás választ adhat, mennyire erősek déli szomszédunknál az Európa-barát erők. Elképzelhető, hogy képesek lesznek fordulatot kikényszeríteni - de nem zárható ki a másik verzió sem, vagyis a szerb nacionalizmus végzetes felülkerekedése. Akkor pedig hosszú évekre lőttek a balkáni stabilizációnak. Magyarországnál jobban ezt senki sem szenvedné meg a térségben.

Vajon miért nem lehetett várnia a magyar külpolitikának a koszovói elismeréssel addig, amíg eldől a hatalmi játszma Belgrádban? Erre egyelőre nincs érdemi magyarázat. Semmilyen válasz sincs. Mint ahogy egyéb kérdésekre sem: miért a tegnapi napot érezte a legalkalmasabb pillanatnak a kormány az elismerés bejelentésére? Pár hete még úgy látszott, Gyurcsányék engednek a közvélemény nyomásának, és a vajdasági magyarokra való tekintettel az időre játszanak. Úgy látszik, ez csak eddig sikerült. Mi lehetett az a kényszerítő tényező, ami a mostani sietséget indokolja?

Hogy nem belső, az bizonyos. A Fidesz ugyan mindig is az azonnali elismerést sürgette - de Orbánék mintha visszavettek volna a hangerőből. Talán csak nem rájöttek, hogy a határon túli magyarok "nagy védelmezőjeként" kínos helyzetbe kerülhetnek, ha az általuk forszírozott elismerés keserű levét a vajdaságiak iszszák majd meg? A legkevésbé a délvidéki magyarok erősködtek; ellenkezőleg: azt kérték Magyarországtól, hogy ez a lépés minél később, minél szerencsésebb pillanatban és sok állammal egy időben következzék be. Ebből szinte semmi nem valósult meg - Koszovó elismerésére még mindig csak pár tucat állam szánta rá magát; Horvátország jelenléte csoportunkban nyilván nem a legjobb ajánlólevél Belgrádban jó szándékaink bizonyítására; az elismerési okmányokra pedig a mitrovicai zavargások vetítenek baljós árnyakat.

Budapest ezek után persze nem spórolhatja most meg a magyarázatot a vajdasági magyarok előtt sem. Mert bárhogyan nézzük is: a koszovói játszmában a mi számunkra e pillanatban nem látszik nagyobb tét, mint az ott élő magyarok sorsa. Akik ezek után teljes joggal vélhetik úgy: az anyaország egy ilyen fontos lépésre nyilván csak azok után szánhatta rá magát, hogy megfelelő biztosítékokat kapott NATO- és EU-partnereitől, nem hagyják őket sorsukra, ha az események netán szerencsétlen irányt vennének Szerbiában. Vajon valóban meg tudnánk-e őket védeni, ha ez bekövetkezne?