Amikor ezeket a sorokat írom, majdnem percre pontosan öt éve annak, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – kezdettől fogva inkább jelképes és vonakodó, mint érdemi és lelkes szövetségesi (ennek ellenére dicstelen) támogatással – nemzetközi felhatalmazás nélkül, hazug indokokra hivatkozva megtámadta majd megszállta Irakot.

A misszióba ideig-óráig Magyarország is bekapcsolódott: a kormány a hamis kiindulópontokat - nem kevés hazai kül- és biztonságpolitikai szakértő figyelmeztetését ignorálva - magáévá tette és a részvételt szövetségesi kötelezettségekkel és 

homályos üzleti haszon ígéretével indokolta (a kormányfőt Medgyessy Péternek, a hadügyek miniszterét Juhász Ferencnek, a külügyekét Kovács Lászlónak hívták). Persze a hazai közvéleményt az időközben legalább félmillió civil áldozatot követelő invázió, benne a fölösleges és annál groteszkebb magyar katonai szerepvállalással annyira sem érintette meg, mint a globális madárinfluenza-frász...

 

Irak számára a Szabadság hadművelet (már a név is micsoda perverz képmutatás!) áldást és átkot egyszerre hozott, a mérleg nyelve azonban kezdettől az utóbbiak felé billent. A vállalkozás megítélésében a többség ma is végletekben vélekedik: vannak, csökkenő számban, akiknek a szemében az invázió jogos és nemes volt, és csak a nyugati értékek, a civilizáció és a demokrácia esküdt ellenségeinek ármánykodása ítéli kudarcra. Egyre többen vannak viszont, akik mára belátták: azon nem keveseknek volt igazuk, akik az első perctől hibának tartották az inváziót és bűnnek, hogy George W. Bush és Tony Blair félrevezette az amerikai, a brit és a nemzetközi közvéleményt. Az "eredmény" azonban azokat sem tölti el elégtétellel, akik eleve ezt jósolták: totális csőd Irakban és a térségben, óriási pofonok a demokrácia eszméjének a régióban és a világon.

Ijesztően kevés olyan tény sorolható fel, amely utólag igazolni tudná Irak megszállását, még kevesebb olyan, amely azt mondaná: igen, megérte.

Tény, hogy a megszállók megszabadították az arab ország népét és a világot egy kegyetlen, tömeggyilkos diktátortól, aki emberiség elleni bűnöket követett el (nem mellesleg Washington támogatásával és szövetségeseként.) Tény, hogy az intervenció erői megváltoztatták Irak politikai rendszerét, de e morális jótétemények - Szaddam likvidálása és a rendszerváltás - ára oly sok erkölcstelenség volt, ami beárnyékolja az eredményt, és diszkreditálja az eszközt: az úgynevezett liberális beavatkozást. Kulcsszavak: tömegpusztító fegyverek, Al-Kaida-kapcsolat, Abu Graib, Falludzsa.

Irak, bár formálisan szabad választásokat tartottak, fényévekre van a demokráciától, és nem is biztos, hogy lakosai olyan nagyon akarnák a „felszabadítók” által kínált modellt, illetve, hogy amikor voksoltak, ezt akarták volna. Ma már látható: a 2005-ös választások nem arról szóltak, hogy „az irakiakat megérintette az amerikai vízió”, hanem szimplán és nyersen arról, hogy a diktatúra évtizedeiben elnyomott, türelmetlen, sértett és revansvágytól hajtott siíta többség egyszer és mindenkorra a maga javára fordítsa a hatalmi erőviszonyokat. Egyszóval nem demokráciára, hanem a hatalomra voksolt. És ezzel hosszú időre be is programozta Irak következő, belső konfliktusait – durvábban fogalmazva a vérontás újabb és újabb rundóit.

Beváltatlan maradt az az ígéret – vagy inkább remény - is, hogy Irak az Öböl térsége és a  Közel-Kelet demokratikus átalakulásának bölcsőjévé válik. Irak nem lett a szabadság és a prosperitás központja sem, sőt, mind a globális, mind a regionális biztonságot inkább gyengítette. Az invázió növelte a nemzetközi terrorizmus veszélyét, felszínre hozott olyan, mélyen gyökerező iraki vallási, etnikai, gazdasági és szociális ellentéteket és feszületségeket, amelyeket a despota rendszere – a szabadságjogokkal együtt – elnyomott. Nagy és nehezen kvantifikálható kárt okozott a megszállás azzal is, hogy elherdálta a terrorizmus ellen indított nemzetközi harc hitelét, és megnehezíti az öt évvel korábbi Iraknál sokkal veszélyesebb Iránnal szembeni határozott és összehangolt nemzetközi fellépést. 

Irak gazdasága nagyrészt továbbra is romokban hever, ami prosperál, az a tipikus illegális hadigazdaság. Az invázió kezdetén megjósolt olajprosperitás - a 100 dollár fölötti ár dacára - várat magára, s az olajprofitok is inkább a fekete- mint a legális gazdaságot gyarapítják. Az országon belüli, beprogramozott konfliktusok egyik, ha nem a döntő forrása az olajkincs fölötti rendelkezés rendezetlensége.

Az amerikai beavatkozás katonai szempontból is fiaskó: ami villámháborúnak indult, egyre kilátástalanabb fegyveres szerepvállalássá merevült: az invázió kezdete óta soha nem volt annyi - több mint  160 ezer - amerikai katona Irakban, mint most. Közel 4000 amerikai katona vesztette életét, mintegy 70 ezren sebesültek meg. A  háború amerikai költségei meghaladják a 750 milliárd dollárt és ennek akár a háromszorosát is elérhetik a következő öt évben - szerény becslések szerint - ez, persze - keveseknek - bevételt, benne nem csekély hasznot jelent.

A költségek rovatban kell említeni a bombázások okozta, és helyre nem állított károkat – utakban, infrastrukturában, épületekben, a gazdasági élet összeomlásában, és nem utolsó sorban abban, hogy becslések szerint legalább 1 millió ember kényszerült lakhelye elhagyására, vált földönfutóvá és tengeti életét a szomszédos arab országok valamelyikében menekültként.

Béke, nyugalom, biztonság, demokrácia, stabilitás, prosperitás - Bush elnök kulcsszavai az iraki jövővel kapcsolatban, 2003 márciusából.
Ha létezik adóssághegy, hát ez az.