Viharfelhők az olajszocializmus egén
„Chávez ’forradalma’ ártott a venezuelai gazdaságnak, és ezt a szegények szenvedik meg a leginkább” – írja a Foreign Affairsben Francisco Rodríguez emigráns venezuelai közgazdász, aki az évezred első éveiben a caracasi parlament gazdasági elemző intézetét vezette.
2007 decemberében a választók leszavazták Chávez elnök alkotmányreformját, amelynek révén az államfő az eddiginél is nagyobb hatalommal ruházta volna fel magát. Kilenc éve, amióta hivatalban van, ez volt Chávez első veresége, és a változást Rodríguez azzal magyarázza, hogy a populista szemfényvesztésről kezd lehullani a lepel.
Hugo Chávez évek óta a nyugati radikális baloldal hőse. Kiemelkedő értelmiségiek is dicsérték népbarát gazdaságpolitikáját, így például Joseph Stiglitz, a Nobel-díjas baloldali közgazdász helyesli az olajipar és más termelő üzemek, valamint pénzintézetek államosítását, habár felhívja a figyelmet a kötött devizagazdálkodás veszélyeire.
De még az úgynevezett bolivári forradalom bírálói is egyetértenek abban, hogy Chávez a szegénység felszámolását tekinti legfontosabb feladatának, és ennek érdekében a szegények javára csoportosította át a jövedelmeket, továbbá sikeres egészségügyi és oktatási kampányt indított. Ezt látszik alátámasztani, hogy a szegények aránya négy év alatt a lakosság alig több mint feléről valamivel több mint negyedére csökkent. Csakhogy közben a gazdaság teljesítménye – az olajárak emelkedése következtében – másfélszeresére nőtt. Egységnyi gazdasági növekedéshez éppen egységnyi szegénységcsökkenés társul, holott más fejlődő országokban ez a mutatószám a 2-es értéket is eléri. Ráadásul a jövedelmek egyenlőtlensége tovább nőtt, ami azt jelenti, hogy a tehetősebbek többet profitáltak az olajárak növekedéséből, mint a szegények.
Az agyonreklámozott jóléti programok nem hoztak számottevő javulást az életkörülményekben, sőt, az alultáplált csecsemők számaránya nőtt, akárcsak a vezetékes ivóvízzel el nem látott lakásoké.
A kubai orvosok tömeges részvételével végrehajtott, sokat emlegetett egészségügyi programok a hivatalos verzió szerint érezhetően leszorították a csecsemőhalandóságot. A csökkenés azonban nem gyorsult a korábbi évekhez képest, és még el is marad más latin-amerikai országok eredményei mögött, ahol pedig csak hírből ismerik a kubai orvosokat.
Rodríguez többé-kevésbé szemfényvesztésnek tartja az analfabetizmus elleni kampányt is. A venezuelai statisztikai hivatal háztartásvizsgálata szerint 2005-ben, a nagy kampány után, egymillió írástudatlan volt az országban, csupán százezerrel kevesebb, mint két és félévvel korábban. És ez a különbség is azzal magyarázható, hogy az iskolázatlan idősebb nemzedéket tanultabb fiatalok váltják fel.
Hiánycikk kezd lenni a tej, a bab, a szardínia, és megjelent a központi árszabályozás ikertestvére, a feketepiac, éspedig kétszeresnél is nagyobb árakkal. Amikor pedig 2007 novemberében kiderült, hogy a havi infláció meghaladta a 4 százalékot, ami 67 százalékos éves inflációnak felel meg, elrendelték, hogy ezt a számadatot vissza kell tartani a népszavazásig.
A kormány külföldi baráti kormányok megsegítésére és különféle presztízscélokra zabolátlan költekezést folytat, a közkiadások összege csaknem két és félszeresére nőtt, és a hatalmasra duzzadó olajbevételek ellenére is sikerült deficitbe kormányozni a költségvetést.
A megoldás persze a kiadások visszafogása volna, de az ilyesmit persze Chávez neoliberális dogmatizmusnak tartja, azt képzeli ugyanis, hogy őrá nem vonatkoznak a közgazdasági tankönyvek tételei.
Közben a társadalomban terjed a mindennapi erőszak, és Rodríguez attól tart, hogy a Chávez népszerűségvesztésétől felbátorodó politikai ellenzék radikalizálódik, a bukás következményeitől félő Chávez-rezsim pedig szintén egyre erőszakosabbá válik, vagyis csökken a békés átmenet valószínűsége. „Ha a felek nem teremtik meg a békés változás kereteit, félő, hogy valamelyik fél, vagy talán mind a kettő erőszakhoz folyamodik.”
