Csakhogy. Köztudott, Magyarországon iszonyatosan nagy az adó- és járulékteher. Európában a harmadik legmagasabb! A magánszemélyeké is, a vállalkozásoké is. Ez minden bajunk legfőbb okozója. Ennek a magas terhelésnek a gazdasági növekedést gátló hatás egyre nyilvánvalóbb. Most nem is erről kívánok beszélni. Hanem arról, hogy ilyen magas adó- és járulékteher mellett szinte lehetetlen bármily csekély önrészt bevezetni a két legfontosabb ellátási rendszerben, az egészségügyben és az oktatásban. Ha hamarább nem, most már látjuk. Lássuk be, a Fidesznek nem volt nehéz dolga... Miért fizessek én azért, amiért egy rakás adót levonnak tőlem? Az elutasítást segítette a Kádár-rendszer emléke, amikor megvoltunk úgy is, hogy nem kellett az alapvető közösségi szolgáltatásokért (iskoláért, egészségügyért) külön fizetni. (Megjegyzendő, hogy az szja bevezetésekor 1988-ban, csak az adóval bruttósították fel a béreket, a közszolgáltatások részbeni önfinanszírozására egy forintot sem építettek be a bérekbe, azóta is húzzuk magunkkal a nyomott béreket.)

Mi következik a fentiekből?

Az, hogy hiába jó polgári és modernizációs elv az öngondoskodás, a mai magyar gazdasági-társadalmi viszonyok között úgy, ahogyan próbálták, nem lehet érvényesíteni. Ma, Magyarországon ez a helyzet!

A döntések nem érdemi (szakmai) tekintetben voltak hibásak - bár ezt is lehet vitatni -, hanem abban, hogy a döntéshozó nem vette eléggé figyelembe a társadalmi-gazdasági környezetet, nem mérlegelte a társadalom befogadóképességét.

Ahhoz tehát, hogy középtávon közelebb lépjünk az öngondoskodás elvének érvényesítéséhez - és persze a növekedés feltételeinek megteremtéséhez - mindenekelőtt radikális adó- és járulékcsökkentés kell. Az emberek zsebében és a vállalkozások kaszszájában érzékelhetően több pénzt kell hagyni - ez is polgári elv! -, hogy eldönthessék, mire költik, így egyebek között az öngondoskodásra, új beruházásokra, foglalkoztatásra stb.

A közterhek az állami költségvetés kiterjedt feladatvállalása miatt olyan nagyok. Jelentős csökkentésük az adókedvezmények és a közösségi kiadások ésszerű szűkítése nélkül nem megy. A kisebb közteher - és tegyük hozzá: a következetes ellenőrzés - középtávon relatíve több bevételt hoz ugyan a büdzsébe, de rövid távon nem teszi lehetővé, hogy tovább finanszírozzuk a változatlanul hagyott közösségi kiadásokat.

A közkiadás mérséklésétől nem szabad megijedni. Ha jó helyen nyúlunk a rendszerbe, akkor az emberek és a vállalkozások a náluk maradó jövedelemtöbbletből maguk vásárolják meg az eddig a központi büdzsé által fedezett ellátásokat. (Például nem értem, miért működnek köztulajdonban a színházak, iszonyatos állami dotáció mellett, de a szegények által el nem érhető jegyárakkal. Kórházat lehet magánkézbe adni, színházat nem?) Az viszont nyilvánvaló, hogy a legelesettebb rétegek nem maradhatnak közösségi szolidaritás nélkül.

Szlovákiában - sokévi mélyrepülés után - a konzervatív Dzurinda kormánya radikálisan csökkentette az adókat és ezzel együtt vezette be a vizitdíjat! Szerencséje volt, mert a közösségi kiadásokat nemigen kellett csökkentenie, azok ugyanis közel sem voltak olyan magasak, mint nálunk.

Most a legfontosabb politikai kérdés az, hogy a kormány filozófiát vált-e és elkezd-e egy széles körű szakmai, társadalmi konzultációt az adó- és járulékterhek jelentős csökkentéséről, vagy nem. Ha igen, akkor nemcsak a kormány, hanem az egész társadalom nyert! És akkor lesz esélye újra Magyarországnak!

Dr. Brúszel László,

ügyvéd, az MSZP kecskeméti elnöke