Többet vártam az ünnepektől, régen, naiv kamasz koromban, nemcsak a szkinhedeknél, a kukagyújtogatásnál és a sámándobolásnál többet, hanem valahogy úgy gondoltam akkor, hogy ha majd eltűnik a kádárista baromság, akkor eltűnhet vele például az ünnepek hivatalos, iskolai üressége, eltűnnek a butára stilizált történelmi tanmesék, eltűnik az aktuális és sanda politikai népszínművek kulisszájaként használt történelmi giccs. Szóval, azt gondoltam naivan, hogy ez az egész valahogy szertefoszlik, és a helyére majd valami sokkal okosabb, finomabb, szerethetőbb és főleg hihetőbb kerül.

Szün. Most énekeljünk el egy részletet az István, a királyból.

Gyorsan kiderült, hogy nem tűnik el semmi se, esze ágában sincs eltűnnie, illetve hát a mi eszünk ágában nincs, nincs más, ennyire futja, a történelmi giccs mindig marad, sőt, nemcsak ragaszkodunk hozzá, de imádjuk. Egyre durvábbakat fröcccsöntünk belőle, bő nyállal.

Az ünnepre hősök kellenek, jól lebutított tanmesék, beállítani a történelmet tornasorba, kék tornanadrág, fehér trikó, ide a rosszak, ide a jók, kiinduló helyzet alapállás.

Szegény márctizenöttel van a legjobban kibabrálva. Okt. 23. még fiatal, más meg igazából nincsen. A magyar politikai osztály még mindig márctizenöttel módosítja legszívesebben labilis tudatát, gyakran elfeledkezve arról az egyébként nem elhanyagolható tényről, hogy a nemzeti romantika hőskorszaka több mint száz éve véget ért. A magyar politikai osztály bármely tagja képes transzba esni márctizenöttől, és rögvest a múzeumlépcsőre képzelni magát, arra a lépcsőre, amelyről tudjuk, onnan sohasem szavalta Petőfi a Nemzeti dalt, szóval odaképzeli magát, roszszabb esetben oda is megy, föláll, és beleüvölt a szélbe a legnagyobb átéléssel, és várja, hogy ezrek visszhangozzák. Nem visszhangoz senki semmit persze, miért is visszhangozna, mire a politikus jobb esetben sértődötten hazaballag, rosszabb esetben tovább ordítoz, amíg bele nem reped a dobhártyánk, még rosszabb esetben pedig módosult tudatállapotában már föl sem képes fogni, hogy neki senki sem válaszol, tízezrek helyeslő üvöltésének véli a kutyaugatást, a villamoscsörömpölést, a Molotov-koktélok csattanását.

Az én népi naiv elképzelésem olyasmi volt - annak idején -, miszerint az ünnepből inkább tanulni lehetne, ha már emlékezünk, akkor érdemes végigvenni néhány tételt a történelemkönyvekből, eltökölni rajta, hogy akkor mi, hogyan lehetett, a történelem ilyen végtelenül bonyolult fantasy-játék, lehetne végre játszani. Miért ápolná jobban az egészséges nemzettudatot a nyilvánvalóan hamis, agyonstilizált és giccses, iskolai ünnepekről szalajtott '48-49-kép, mint néhány izgalmas és az agyat is mozgató korabeli konfliktus, ármány, sztori?

Nem volna hasznos látni, miként simította laza kis baráti perpatvarrá Kossuth és Széchenyi vitáját a kiegyezés utáni hivatalos történetírás? Pedig halálos ellenségeskedésről volt szó. Vagy hogy értsük azt, amikor Széchenyi de facto Kossuth fölakasztását javasolta az udvarnak? Vagy megakadályozta, hogy álláshoz jusson. Később meg segítette száz forinttal, de ez a korabeli források szerint inkább sértésértékű gesztus volt a sok százezres vagyonú gróftól. Vagy hogy is volt Kossuthék és Batthyány viszonya? Hogy hazaárulózták bőven, amikor nem akart menekülni Pestről Debrecenbe, hanem bevárta a megszálló osztrákokat (az ő rendszerében: a törvényes hatalmat). Vagy miért nem tudott elég honvédet állítani '49 májusában a magyar szabadságharc, miután Görgey végigfogócskázta a Gödöllői-dombságot a császáriakkal? Vagy hogy is volt az eset Lamberg Ferenc gróffal, akit '48 szeptemberében meglincselt a Lánczhídnál a forradalmi tömeg (vö.: csőcselék), pedig Lamberget '44-ben tagjai közé fogadta az Akadémia a hadtudomány friss eredményeinek magyarításáért, és
Batthyány hűséges hazafinak ismerte. Nem nagyon kérdezték tőle, hogy ő most császári követ-e, egyszerűen torkon szúrták egy kaszával, és kész.

És akkor a bonyolultabb kérdéseket még nem is érintettük ebben a '48-49-es fantasyban: nemzetiségi kérdések, Görgey, Táncsics, a szerb-szlovák létére magyar nacionalista-szocialista (az vajon nemzetiszocialista?) hivatásos forradalmár, akit vállon hoznak ki a börtönből, de néhány hét múlva már a forradalmi kormány is betiltja a lapját...

Lenne mit mesélni, na.