Néhányan átmentünk a szomszédos kiállítóterembe, annyit késett a miniszter, a tablók fedéséből el-elhangzott, hogy jobban tisztelhetné az időnket. A vidék mindig is kisebbrendűségi komplexusban szenved, mert ott kevés a miniszteri tenyér, amely megveregeti a gyerekek arcocskáját. Egyszer csak felcsendült a furulyaszó, és tudtuk, megjött a miniszter. Visszaszivárogtunk az aulába, ahol már mozdulni is alig lehetett az emberektől. - Rengetegen vannak - hunyorított felém a kiállítás szervezője, aki tegnap elpanaszolta, voltak ismerősei, akik megállították az utcán kimenteni magukat, hogy csak azért nem mennek a megnyitóra, mert ez a miniszter és nem más. A tisztességes szegénységben megőszült kiállításszervező erre azt válaszolta mély basszusán, hogy: te hülye vagy, ez a kiállítás nem a miniszterről, hanem a magyar reneszánszról szól. A miniszter szépen beszélt, azt mondta, a reneszánsz nem távoli életérzés, hanem szabadon választható életmód. Könnyű volt összeszedni a gondolatait itt az aulában, nem kellett tartania attól, mikor repül felé egy arra alkalmas tárgy, a kisvárosiak ugyanis egyelőre tartózkodnak az efféle politikai véleménynyilvánítástól. Túl direkt lenne, hogy az ember bemegy a pékhez, és ott áll a sorban a szomszéd bácsi, aki előző nap végignézte, hogyan hajigálta a kiskosárból a szónok felé a tojásokat. Az őszi ünnepre is jött egy csapat árpádsávba öltözve, de még ki se léptek a piacról, már körbejárt a híre, hogy vettek két kiló paradicsomot, és a piac melletti söröző tulajdonosa mindjárt beinvitálta a társaságot a teraszra. A miniszter a beszéde végén reneszánsz közösségnek nevezett minket az összefogásunkért, speciel erre még sosem gondoltam, hogy mi magunk vagyunk a reneszánsz, ahogy felkelünk, gyereket öltöztetünk, társaságot hívunk magunkhoz. A megnyitó utáni fogadáson csöndes meleg szavakkal álltunk a terített asztalok között; ez valami olyan emelkedett pillanat volt... de előttünk volt még az ünnep.