Az Egyesült Államokból ez látványos tűzijátéknak tűnt, éppen olyannak, amilyennek szánták. "Sokkoljuk és ámulatba ejtjük őket!" - a Fehér Ház PR-szakértői ezzel a mondattal gondolták érzékeltetni, hogy Szaddám Huszeinre és tábornokaira sokk, a többi irakira viszont, aki nyilván a modern amerikai haditechnika lelkes híve, ámulat vár.

Ma már világos, hogy az Irak elleni háborút egy külpolitikailag tapasztalatlan, magát részint bólogatójánosokkal, részint az amerikai ideológia és fegyveres erő mindenhatóságában hívő politikusokkal körülvevő elnök indította, részben azért, hogy végre kilépjen apja árnyékából. 1991-ben az idősebb Bush elnök is megdönthette volna Szaddám Huszeint, ám nem tette. Fiát volt nemzetbiztonsági tanácsadója, Brent Scowcroft a Wall Street Journalban már 2002. augusztus 15-én figyelmeztette egy bagdadi kaland veszélyeire. Ha a részletek nem is érdekelték, legalább a címet elolvashatta volna: "Ne támadd meg Szaddámot! - Ez aláásná a terrorizmus elleni erőfeszítéseinket". Mindenki úgy értelmezte, hogy a cikk mögött az idősebb Bush elnök állt: fiát próbálta lebeszélni a háborúról.

Az idősebb Bush ugyanis járt háborúban. Pilóta volt, pontosan tudta, hogy a háború sosem az eredeti elképzelések szerint zajlik. Az ifjabb Bush azonban a vietnami háború alatt a nemzeti gárdában húzta meg magát (és még ottani feladatai alól is kibújt). Cheney alelnöknek volt képe azt mondani, hogy "neki akkoriban mások voltak a prioritásai" (mintha 58 217, Vietnamban elesett honfitársának nem lett volna jobb dolga az életben). Sosem szagolt lőporfüstöt, mint ahogy Donald Rumsfeld védelmi miniszter, helyettese, a szobatudós Paul Wolfowitz, a Pentagon fő stratégája, Douglas Feith, a tanácsadói testületet vezető Richard Pearl, illetve Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó sem. Egyedül Colin Powell tudta, mi a háború - nem is hallgattak rá. Kihasználták, hogy külügyminiszterként is tábornok maradt: ha parancsot kap, összevágja a bokáját.

A háború kitervelői úgy gondolták, viszonylag olcsón demonstrálják az amerikai katonai erőt (és az alkalmazására irányuló politikai szándékot), Bagdad pedig, mint 1944-ben Párizs, virággal köszönti a felszabadítókat. Busht sokkolta, hogy nem így történt, a világ meg csak ámul: ennyire még ő sem lehetett naiv. Öt évvel, sok-sok halottal és háromezermilliárd (!) dollárral odébb most száz dollár felett van egy hordó kőolaj ára. Legalább van, aki jól járt az iraki háborúval: Szaúd-Arábia, Oroszország, az olajmultik és persze Oszama bin Laden.