A BBC-n és a CNN-en nyolc másodpercet látnék a beszámolókból. Ennyi idő kell a televízióm elsötétítéséhez, hogy aztán visszajöjjön a kép, amikor Mitrovicáról van szó. Jókat káromkodnék, veszekednék a fiammal, miközben a legváltozatosabb proxy servereken keresztül próbálnánk hozzájutni azokhoz a hírekhez, amelyek Bicskén, a nagyszobában belehullanak az ölembe.

A semmiről beszélek, szögezzem le mindjárt, hiszen ha Jaime sem tud semmit, ha senki nincs Lhászában, akkor lássuk be, ennyit ér a modern technika. Pontosabban egy ember, James Miles az Economisttól ott van. Ő nem tudja, hogy belelőttek-e a tömegbe, s ez az egyetlen oka, hogy a nyugati média alaposabb része nem állítja ezt. Ha ő nem lenne, a propaganda szintjén már belelőttek volna, s egyszerűbb lenne az élet. Így Jaime is csak azt tudja mondani, ezernyi telefon után, hogy ha áttesszük az ügyet az Al-Dzsazirára, akkor ez Gáza.

A gázai metafora találó, az utcaképen túl a konfliktus logikájában is erős a hasonlatosság. S a megnyugtató megoldhatóságában. Gázává persze az utcaképtől válik, a nagy erejű robbanástól. A dalai láma 1959-es menekülése óta egy értékelhető fellángolás volt, 1989-ben. Ennek kapcsán emlegetik az évfordulót, de szerepet játszott benne az idők szelleme is. Most se kerek évforduló, se az időknek nincs szelleme. De kétségtelenül kísértet járja be a tibeti közösségeket Xiahétől Dharmszaláig, vélhetően az olimpia kísértete. Nem akarnék összeesküvés-elméletet fabrikálni, inkább azt mondanám, hogy mindenkit meglepett a fellángolás brutálisan tiszta, nacionalista megoldása: a kínai kereskedők elleni pogrom. Nem nagyon passzol a tibeti szellemiségről az idők során kialakult elképzelésünkbe. Ironikus, hogy a vonatkozó kínaiak maguk is kisebbségiek, a muzulmán hui nemzetiség tagjai. Utóbbiak elég gyakran keverednek konfliktusba a környezetükkel, éljenek bárhol, s mentalitásukat ismerve nem lennék meglepve, ha a rendőrség legkritikusabb feladata az lett volna az elmúlt napokban, hogy megakadályozzák a huik revánsát.

Most lesznek hangok az olimpia bojkottjáról, bár a kínai vezetést ez - legalábbis látszólag - nem fogja érdekelni. Nincs is azonos súlycsoportban a két dolog. Ami azonban majdnem száz százalékig állítható: a dalai lámának eddig is szerény esélyei voltak arra, hogy viszszatérjen a népe közé, most már semennyi sincs. Peking minden felelősséget rá hárít máris, annak ellenére, hogy ő továbbra is a középső útról beszél, hogy ő nem akarja elszakítani Tibetet Kínától, hogy ő mindenek után, vasárnap is az olimpia mellett beszélt, mondván, azt a kínai nép megérdemli. Kap is érte hideget, meleget a sajátjaitól. Csakhogy a dalai láma - s ezt mintha pontosabban értenék Pekingben, mint Dharamszalában - nem egy szimpla emigráns politikus, hanem népének lelki és szellemi vezetője. S népének elsöprő többsége a Kínai Népköztársaságban él.