Vannak karmesterek, akikről az ember hall, akiknek a képét látja a lemezborítókon, akik ott vannak a polcon, de szigorúan ritka művekkel, aztán várjuk a találkozást, végre megtudjuk, ki is ő. Ki az a Kent Nagano?

Kent Nagano pedig könnyedén kitol velünk, éppen olyan tanácstalan vagyok vele kapcsolatban a koncert után, mint előtte. Fogalmam sincs, ki ez az ember. Eleinte azt hittem, csak a választott művel van a baj, az Imigyen szóla Zarathusztrával nehéz mit kezdeni. Persze alapmű, meg minden, de azért a patronját ellövi az első két percben, és utána nehéz követni, mi is történik. Richard Strauss ugyan ad segítséget, részleteket Nietzschéből, de talán nem vagyok egyedül olyan, akinek ez nem valóságos segítség. Mintha a zene nem állna jót magáért, és ha elvesszük mellőle a szöveget, nem lehet tudni, hogy mi is fűzi össze ezeket a szimfonikus mozaikokat.

Ilyenkor kell a nagy karmester, aki magára mutat: rólam szól minden, az én személyem fűzi össze a művet. Ha ez igaz, akkor Kent Nagano nem nagy karmester. Attól még jó karmester, még ha nem is indul egyszerre a zenekar. A Bayerisches Staatsorchester játszik, sokan vannak, tele velük a pódium, de mégis van bennük valami kamarazenekaros figyelem, amíg egy halk résznél játszanak a szólamvezetők, a második hegedűk legutolsó pultjánál ülő kopasz ember arcán elégedett mosoly terül el. A nézőtéren van idő, hogy mindenki kiválaszthassa a maga kedvenc hangszeresét. A legtöbbeknél valószínűleg az első hegedűs a nyerő, aki olyan elszántsággal vezeti a szólamot, hogy időnként szinte felpattan a helyéről. Ha kicsit tisztábban játszana, megadnám magam a művészetének, így viszont maradok az első csellistánál, fejre Vonnegutra emlékeztet, de sokkal jobban muzsikál.

A második rész egyértelműbb helyzet, az Eroica a mű, és Nagano szélsebes tempókat választ. Az embert el is kapja a második hegedűk zakatolása, és megint látványosan dolgozik a koncertmester, ennek ellenére becsúsznak buta hibák is, ez a darab se kezdődik egyszerre, és az első hegedűk kétszer is kellemetlenül szétesnek. Még mindig óriási a zenekar, nagyobb, mint ahogy Beethovent manapság játszani szokás, de a hangzás mégis Napóleon kardja, de nem G. B. Shaw értelmezésében, vagyis nem hosszú és lapos, hanem karcsú, ruganyos és acél. Az utolsó tétel már majdnem öntetszelgő virtuozitás, azért majdnem, mert ha szívre kell tenni a kezet, bevallom, hogy nekem is tetszik.

Akkor lenne minden tökéletes, ha a nagy rohanás mellett meglenne a második tétel súlya is, de az Naganónak nem sikerül. Kicsit gyanús, hogy önhibáján kívül, hogy most éppen nem a nagy hősök és nagy gyászindulók idejét éljük, de amit hallunk, az legjobb indulattal is csak a mű egyik arca, a lovasroham, ha csak ennyi lenne benne, aligha vett volna gyökeres fordulatot a klasszikus zene története. Így is jókedv kerekedik, és csak az nem egészen világos, hogy milyen zenekar a Bayerisches Staatsorchester, ki az a Kent Nagano, és hogy ez a Beethoven voltaképpen mit is akart.