A szervezők nem győzik hangsúlyozni a vasárnap délutáni megnyitón, hogy a szerencse kétszeresen is megkönyörült rajtuk: sem az eső nem mosta, sem kordon nem rondította el a tárlatot. Sőt a száz kinagyított fotó nem egy csata utáni táj dísze: nincsenek feltépett utcakövek, rendőrök, és még könnygáz sem remeg a levegőben. A Szabadság téren most valóban hihető, hogy március végéig a művészeté lehet a terep.

- Ha valahol, hát Erdélyben van mit fényképezni - indokolja meg máris Korniss Péter fotográfus, a zsűri elnöke, hogy miért épp erre a régióra voltak kíváncsiak a tárlat meghirdetői. Régmúlt és jövő, többféle kultúra találkozását várták, remélték viszontlátni - a XXI. századot pőrén, mellébeszélés nélkül. Ehhez méltó körülményeket is teremtettek: még soha nem volt ilyen lehetőségük az Erdélyt fényképezőknek, hogy két héten át, éjjel-nappal mutathassák meg magukat a főváros egyik legszebb parkjában, a Budapesti Tavaszi Fesztivál hivatalos programjában. De román és magyar fotósok sem találkoztak még ilyen nagyszabású kiállításon: az ötszáz pályázó között akadt erdélyi román és magyar, anyaországi, miközben a legelső fotó a háromezerből egy Bécsben élő erdélyitől érkezett. A rendkívüli érdeklődést a helyszín mellett a díjak mértéke is emelhette - a meghirdetett kategóriák nyertesei kétezer eurót, míg a közönségdíjas ezer eurót vihetett haza.

És valóban látni mindent. Az elsüllyedt Bözödújfalu százszor is feldolgozott templomtornyát, karéj kenyeret népviseletben majszoló kislányt, romákat és búcsút, szívfájdítóan szép tájakat. Szerencsére a fotogén közhelyeken túl olyasmire is hullhatott fény, ami valóban az életet csempészhette a fotókba: szelíd humorú hétköznapok, nem túl díszes ünnepek egy-egy ellopott pillanatát. Értetlen squad motorost a csíksomlyói zarándokok mellett, élelmiszert kunyeráló medvebocsot, vagy csak egy pohár narancslevet iszogató párt a kocsmában. De úgy tűnik, messziről jött ember tekintete kell ahhoz, hogy valódi titkait felfedje a táj. Így történhetett, hogy - bár az alkotók fele Erdélyből érkezett - a hat díjból négyet mégis pesti fotográfus vihetett el. Absztrakt és építeszeti kategóriában a kevés értékelhető pályamunka miatt nem osztottak díjat, a nagyon erős dokumentarista és környezetábrázolás két-két díjat is elvihetett az egy díjjal honorált portré mellett. Egy lassan eltűnő régió modernitásba menekülő költészetét (parabolaantennák egy sáros, pusztuló falu házain) legszuggesztívebben talán Dezső Tamás Együtt címe képe mutatja fel. De ugyanígy szelíd mosolyt csal elő a parajdi sóbánya alkalmi játszótere (Kudász Gábor Arion-felvétele), vagy a tízezer internetes szavazat között diadalmaskodó közönségdíjas Gombos Ferenc menyasszonya, aki egy ütött-kopott sparherd előtt pózol. Lapunk munkatársa, Reviczky Zsolt míves bánsági sorozatával, a Tekerőpatakról érkezett Molnár Attila Falusi társak című portréjával, a nagyszebeni Gicu Serban pedig Aranyosgyéres kékes, kísértetek járta tájával érdemelte ki az elismerést.

Valóban látni mindent