Ha az állítás szalonképesen lett volna megfogalmazva, akkor is egy SZDSZ-politikus elégedetlenségét fejezné ki a miniszterelnökkel szembe. Azt, hogy miatta fordultak szembe oly sokan a kormánnyal. Ezt egyébként többen gondolják így a baloldalon, de közvetlen munkatársként nehéz lesz majd együttműködnie annak a két embernek, aki tudja is egymásról, hogy miként vélekedik róla a másik. Ha nincs olyan vezető SZDSZ-es politikus, aki bízik még Gyurcsányban, koalíciós válságról kell beszélni. Ha van, az lenne a logikus, ha ő venné át a koalíciós egyeztetésekért felelős államtitkár posztját. Bizonyára ezt kívánja majd - természetesen nem a nyilvánosság előtt - a miniszterelnök is és a koalíciós érdek is.

Horn Gábor mondhatja: nem az ő véleménye, hogy a miniszterelnök alkalmatlan, hanem azoké, akik igennel szavaztak. Mivel azonban nem a miniszterelnökkel való szolidaritást, a vele való azonosulást fejezték ki a szavai, hanem éppen ellenkezőleg, ez a magyarázat nehezen tartható.

Ami a média tipikus viselkedési formáit illeti:

Az egyik lehetséges stratégia az elhallgatási kísérlet, amire jó példa Fiala János reggeli rádiós betelefonálós műsora (március 10.), melyet a hallgatók is szerkesztenek. Fiala a témát kiszorította volna, aztán erkölcsi alapon kicsit nehezen követhető indoklást adott arról, hogy szerinte miért nem ildomos ezt az ügyet egyáltalán megtárgyalni.

A másik stratégia az érintett megszólaltatása, gyors esélyadás, hogy a normasértő mentse a menthetőt. Ezzel a Klub Rádió esti Kontra című műsora próbálkozott, s ez első lépésként teljesen rendben lévő eljárás. Az objektivitást viszont akkor szolgálja, ha a másik fél is elmondhatja a véleményét. Ennek persze az a kockázata, hogy tovább marad a kérdés napirenden, mint ahogy azt esetleg a szerkesztő szeretné.

Az esetet a befolyásos és ismert embertől származó normasértés teszi magas hírértékűvé, és nem az, hogy a koalíciós partnerek közt nézeteltérés van. A magas hírérték viszont rákényszeríti a médiát, hogy tárgyalja a témát, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali. (Ez az, amire Fiala nem érzett rá, de Orosz József igen.)

Végezetül pedig itt van a médiaetikai szempontból legérdekesebb kérdés, a Hír TV megítélése. Zuschlag János antiszemita viccelődésének közzétételére mára már szinte dicsőséges tényfeltárásként emlékeznek, pedig a Hír TV abban az esetben is ugyanazt a technikát alkalmazta, mint most. Arról pedig közmegegyezés van, hogy a fiatal politikus "éretlen, ostoba és megbocsáthatatlan ízléstelenségre ragadtatta magát". Nos, ez a minősítés részben a mostani esetre is áll, és ezen egyik esetben sem sokat segített az azonnali bocsánatkérés. Lényeges különbség persze, hogy Zuschlag szövege tartalmi szempontból is tarthatatlan volt, Horné viszont csak stilisztikai szempontból. Tartalmi szempontból a lehetséges legitim vélemények egyike.

A Hír TV paparazzitechnikája, tehát az, hogy az illetőt tudtán kívül figyelik, egy alkalommal már elfogadható módszernek ítéltetett a hazai gyakorlatban. Kettős mérce volna tehát, ha ezt most elfogadhatatlannak minősítenénk. Ámbár ez csak provinciális megközelítés, s az etikai okoskodás szempontjából másodlagos, hogy mi itt Magyarországon miről, hogyan vélekedünk. Fontosabb, hogy miként kéne vélekednünk.

A nyilvános események felvételekor van egy olyan szabály, hogy a kamerát nem szabad feltűnő helyre tenni, nehogy megváltoztassa a valóságot. Nehogy miatta viselkedjenek másként az emberek. Ennek az a filozófiája, hogy a média megfigyelő, és nem avatkozik bele a valóságba. Másfelől viszont van egy olyan szabály is, hogy a rejtett kamerás felvételek kerülendők, mert abban van némi alattomosság.

Mindaddig, amíg a Hír TV csak a baloldali normasértéseket találja meg, elfogulatlanságról, objektivitásra törekvésről sajnos nem beszélhetünk, de a másik vádat, miszerint a Hír TV alattomosan jár el, nem osztom. A rejtett kamerás felvételek erkölcsi tilalma ugyanis azokra az esetekre vonatkozik, amikor e nélkül is fel lehet tárni a valóságot. A nyilvános eseményeken épp a kamera rejtett használata az ajánlott, a közszereplő pedig nyilvános helyen semmiképp sem hivatkozhat a magánszféra sérthetetlenségére. Ahogy a miniszterelnök sem hivatkozhatott erre Őszöd után, véleményem szerint Horn Gábor sem teheti. Mondhatja persze, hogy ez a sátor nem az a sátor volt, ahol ő a média jelenlétére számított, de ez csak az ő pechje, illetve bizonyos értelemben amatőrizmusának bizonyítéka. Az ilyesmire egy politikusnak mindig számítania kell, s innen tudjuk, hogy tulajdonképpen Gyurcsány Ferenc sem profi politikusként kezdte pályáját. Bizonyos értelemben amatőr vezetőink vannak, s a médiával szembeni elvárásaink sem kellően letisztultak.

A szerző médiaszociológus