A reformokat vissza kell vonni. Mennél hamarabb, annál gyorsabban áll helyre az ország többségének társadalmi érettségével összhangban levő állapot. Ezek a reformok valójában már 1989-ben megbuktak, csak akkor még senki nem akarta észrevenni. Akik ugyanis valóban társadalmi-politikai rendszerváltást akartak, nyugati értelemben vett polgári Magyarországot, az euroatlanti civilizációba való maradéktalan beilleszkedést, már akkor ugyanolyan kisebbségben voltak, mint most.

Nem mintha a polgári Magyarországot nem lehetne előbb-utóbb létrehozni! Csak éppen nem azoknak a baloldaliaknak és liberálisoknak a kormányzásával, akik ezt az elmúlt években - többször is - megpróbálták. A felvilágosult abszolutizmus mindig bukásra van ítélve: jobb, ha ez hamar bekövetkezik. Akkor nem rombol olyan sokáig. A felülről jövő megváltás kísérlete csak gyűlöletet szül. Ezúttal európai értékrendet valló baloldaliak és liberálisok próbálták a gazdasági és jogi ésszerűség és tisztesség elveit a kacagányos, bundás indulatokkal szemben érvényesíteni. Nem volt hozzá se erejük, se támogatottságuk, se képességük. Ők is fejletlenek, nem csak az ország. Bukásuk kísértetiesen hasonlít II. Józsefére: ma a szocialisták miniszterelnöke és a liberálisok minisztere vonja vissza a reformjait.

Erkölcsileg nem a baloldaliak és a liberálisok, hanem az a jobboldali Magyarország bukott meg, amely a népszavazást kezdeményezte. Ez a jobboldal ma - nem véletlenül - annak a történelmi jobboldalnak az örököseként lép fel, amely megbukott az első világháborúban, és a második világháborús bukása után a nyakába kapott egy ugyancsak tekintélyelvű baloldali politikai rendszert. Mivel a diktatúrában szabad nyilvánosság híján polgárrá nem válhatott, továbbra is magát hitte a rend és a tekintély igazi letéteményesének. És láthatatlan csatornákon, afféle süllyedő kulturális javak formájában az eltűnő történelmi jobboldal áthagyományozta magát és frusztrációit a polgáriságon kívüli magyarok egy részére, Felcsúttól a Rózsadombig. A magyar jobboldal nagyját ma ők alkotják.

Irányítóikat a mérhetetlen sértettségi potenciál jellemzi, amiért nem lehetnek hatalmon. Ettől képtelenek a méltányos politizálásra. Felfedezték magukban a baloldal (mert "kommunista") és a liberalizmus (mert nem "magyar") iránti gyűlöletet (a "zsidókkal" szemben, enyhébb esetben a gondosan titkolt különbségérzést). "A ma-gyarul beszélő kormány..." sejtetett minap "összefüggéseket" képviselőjük a parlamentben. Némi kezdeti bizonytalankodás után megformálták saját vezér- és paternalizmuseszményüket, és megtalálták Orbán személyében (egyik prominens hívének szavaival) a Kossuth Lajos-i nemzeti reinkarnációt. A fideszes politikai keretek között a kádári és a Horthy-féle tekintélyelvűség ötvöződik az egykori besúgókat - ha jobboldaliak - védő magatartással (ez utóbbiban tökéletes az összhang a baloldaliak és a liberálisok egy részével).

Ennek a jobboldalnak az indulataival senki sem mérkőzhet ma Magyarországon, se a bizonytalankodó baloldaliak, se a jól nevelt liberálisok. Az előbbiek még nem találták meg saját populizmusukat, fogcsikorgatva várnak arra, hogy miniszterelnöküktől szabaduljanak. Az utóbbiak túlságosan finnyásak és polgáriak, és mivel van hová visszavonulniuk, legyen az szellemi vagy gazdasági miliő, nem vállalják, hogy politikailag, netán az utcán igazán keményen ütközzenek. Nem is jut eszébe se baloldalinak, se liberálisnak igazán ütős válasz az orbáni fundamentalizmus szellemi termékeire. A differenciált válaszaikkal meg nem nyernek majd választást.

Ennek a jobboldalnak (nem az egésznek, de a többi jobboldali ma még nem számít) az irányítóit egyetlen gond vezérli, az, hogy még mindig nem az ő nem "idegenszívű" fajtájuk szabhatja meg a rendet a demokráciában. Polgárosultság híján hihetetlenül gyorsan átvették a már veszni látszó szörnyű hagyományt, hogy történelmileg ők az igazi letéteményesei mindennek, ami "magyar". Ez a néhány évtized alatt elsajátított pocsékság aktivizálja a képzeletüket, generálja a kirekesztő, de a társadalmi közép egy részét befolyásoló jelszavaikat, hozza létre azt az igazából minden értéktől mentes politizálásukat, hogyha nem ők vannak hatalmon, akkor minél rosszabb az országnak, annál jobb nekik. A társadalmi közép másik része pedig, legyen közintézmény magasan kvalifikált szakembere vagy bolti eladó, politikai immunrendszer hiányában nem sok kivetni valót talál sem ebben, sem a gondoskodó állam ámításában. Ők nem másodjobboldali történelemsérültek, de legalább annyira ijesztők: a népszavazás eredményét az "ezek mind egyformák" és "legyen ingyen a sör" színvonala jellemezte.

Még sehol sem sikerült elmaradott állapotokból baloldali és liberális segédlettel demokráciába fejlődni. Ahol ezzel megpróbálkoztak, kisebb bukás vagy nagyobb katasztrófa következett be Spanyolországtól Görögországon át Chiléig. Mindenütt tekintélyelvű, jobboldali vagy állampopulista kormányok ragadták magukhoz a baloldaliaktól a hatalmat, és nőttek át lassan a demokráciába. Gyorsan ugyanis nem lehet, alig két évtized biztosan túl kevés hozzá. A több mint fél évszázados fejleményekből kiolvasható, hogy baloldaliak és liberálisok csak attól kezdve rúghatnak labdába, amikor a jobboldal már európaizálódott. Enélkül nincsenek tömegeik, és hiányoznak azok a demokratikus keretek, amelyek között méltányos politikai küzdelemre számíthatnak.

Nyugat-Németországban katasztrofális lett volna, ha a háború után a szociáldemokraták váltak volna vezető kormányerővé. A gyakorlatuk sem volt meg hozzá, és a társadalom többsége sem támogatta volna őket. A jobboldal vezette több évtizedes átmenetnek ára volt, fasiszta bírók mentése, kezdetben elhallgatott múlt. De Németország ma Európa egyik legélhetőbb demokráciája.

Magyarországon a reformok mindaddig megbuknak, ameddig nem a jobboldal kényszerül a végrehajtatásukra. Már az is politikai szerencsétlenség volt, hogy 1994-ben a baloldaliak és a liberálisok átvehették a kormányzást, még nagyobb szerencsétlenség, hogy 2002-ben megint kiütötték a nyeregből a jobboldalt. Nem azért jutottak kétszer is kormányra, mert erős volt a baloldaliság vagy a liberalizmus, hanem azért, mert a társadalom jelentős része paternalista államra vágyott, a szocialistákban vélve ennek zálogát. A baloldaliak és a liberálisok jelentős részét pedig mozgósította eszelős félelmük a jobboldaltól. Ez a félelem mára elveszítette politikai hatóerejét. Demokráciában minden szélsőség természetessé válik.

A Fidesz hatalomátvételét kíméletlen tisztogatás és rágalomhadjárat követi majd, mindenre ráteszik a tenyerüket. Nem lesznek finnyásak. De azért ez mégse lesz már olyan, mint Chilében vagy Franco tábornok idején. Inkább hányingert keltő. Kossuth reinkarnációjának demagógiája árad majd egy ideig minden csatornából, de igazán a gazdasági realitások számítanak. Az egészség- és oktatásügy összeomlását adóemelések akadályozzák majd meg, az orvostársadalom népszavazást igenlő, jelenleg a Fidesz által mozgósított részének korruptsága az egekbe szökik, az oktatás színvonala tovább romlik, tanulatlan herehallgatók árasztják el továbbra is az adófizetők pénzén az egyetemeket, az állam csöcsét egy ideig még inkább szopják. Rossz lesz, de azért rendet fognak tartani, ők biztosan. Szép lesz látni, amint, ha kell nekik, keresik, megtalálják, elveszítik, megint megtalálják és jó esetben lassan mégis elveszítik a szövetséget a nyilasaikkal. És nyomorúságos lesz, ahogy a szocialisták populista része megpróbálja majd őket utánozni. Közben pedig a lassú kiábrándulás, az óvatos fejlődés mellett netán még reformok is lesznek, melyeket ők aztán majd "hitelesen" hajtanak végre. Hiszen se nem baloldaliak, se nem liberálisok, se nem "zsidók".

"Európára" csak módjával számíthatunk: ahogy az Egyesült Államok mindig le tudott paktálni juntákkal és emirátusokkal, úgy az Európai Unió is rákényszerül a vacak kelet-közép-európai jobboldal kormányaival való együttműködésre. A szenvedést pedig senki sem takaríthatja meg magának. Nélküle nem keletkezik kultúra. Még évtizedekig fog tartani.