A "Titanik"
És ezért biztos vagyok, hogy nem is tetszik itt minden szülőnek. Sok helyről ismerjük a helyi iparosokkal megbuherált bővítményeket, hol a környezet szürkeségéhez, hol annak újgazdag harsányságához öntudatlanul is alkalmazkodó, új középületeket, amelyek olykor merésznek tűnő rátétekkel vagy ácsolatdíszekkel próbálják ellensúlyozni a belső innováció hiányát - vagy még azzal sem. Túl monumentális tehát ez az iskolaépület, túl színes, túl más és szabálytalan ahhoz, hogy csak úgy át lehessen nézni raj-ta. Nem lehet csupán a hasz-
nos négyzetméterekkel mérni, praktikus újdonságán túl provokál is, mert állást kell foglalni, vitatkozni róla esetleg másokkal, és valahogy beilleszteni abba a csendes, kissé mindig inkább lemondó képbe, ami az agglomerációs településeket jellemzi - és akkor kiderül, nem fér bele, azt a régi, tulajdonképpen falusias képet szétfeszíti.
Pedig a tervező, Ekler Dezső a több mint tíz éve várossá nyilvánított Pécel másik nevezetességével hozta szinte direkt kapcsolatba - az iskola mögött-fölött álló Ráday-kastéllyal. Van, akinek Jancsó Szegénylegények című filmje juthat Ráday Gedeonról eszébe, a betyárokat kíméletlenül bedaráló kormánybiztos, másoknak az innen a pesti Ráday utcába került híres református könyvtár, a pécelieknek meg a kastély, amiben valaha kórház volt, és amit most szívósan, apránként nyernek vissza az enyészettől. Ennek valahai kertjébe került egykor az elemi iskola, ami visszakerült az egyházhoz - tipikus alaphelyzete ez ma egy új iskolaépület felemelkedésének. Maradék hely kínálkozott tehát, és csak körbe kell járni, hogy kiderüljön, Ekler a kastély szárnyainak és melléképületeinek (és köztük igen, a híres márványos istállónak) meghosszabbításaként alakította ki ezt a szabálytalan alaprajzot.
Szabálytalan, és nem tolakodó ez a kapcsolat - vegye észre, aki nagyon akarja -, de az iskola mégiscsak a gyerekekről szól. Arról, hogy hagynak-e nekik elég helyet az udvaron rohangálni, jut-e elég fény a folyosókra, le tudnak-e ülni az aulában. Aki belép ebbe az iskolába, rögtön érzi, hogy nem porosz tudáskaszárnya, hanem izgi hely változatosságokkal és számos olyan apró zuggal, amit csak szeretni lehet. A messziről jött felfedezhet számos, itt is továbbélő ekleri formát, valóságos és képzeletbeli kubusok csúsznak egymásba, csakraszínek adják a teremszétosztás belső logikáját, de mindez mellékes lesz, mert az épületnek saját világa van, és idővel ez lényegít át mindent. A tágas és nagyvonalú aula is csak először látszik szólni egy mai, szabadabb iskola direkt követelményeiről, mert a formák aztán külön életet kezdenek élni: a zöldessárga derengés, a rampa és a folyosók imponáló hajlékonysága, az olykor hajóbelsőt idéző oszlopok és átvilágítók. Lábmagasságban persze itt sem jutott már koszállóan burkolni a falakat, de az ilyesmi is csak ott tűnik föl, ahol más nem. Az igazi birtokbavétel gesztusával a Szemerének van már ragadványneve, és a fentiek alapján érthető, miért egy hajóé.
A folyosókon nagy a tágasság, de nemcsak derűs és világos minden, hanem különös lendületet is kölcsönöz a belső térnek. Az emeleti, fával burkolt csapott féltető szinte lebeg, a két, karakterében teljesen különböző lépcső pedig olyan egyedi térélménnyel és plasztikai megoldásokkal ajándékoz meg (belsőépítész Plechtovics Vilmos), mintha azt akarná sugallni, hogy talán itt zajlanak a fontosabb események, és nem az osztálytermekben.
