Az Alkotmánybíróság annak idején, amikor átengedte a kérdéseket, a következőképpen érvelt: olyan kis összegről van szó az érintett intézmények gazdálkodásában, hogy nem áll meg a választási bizottság érvelése, miszerint nem lehet költségvetési kérdésről (kiadásról, bevételről) szavazni, hacsak nem jelöli meg a szavazást indítványozó személy (vagy párt), hogy honnan szeretne elvenni pénzt, ha máshová viszont többet adna - vagy fordítva, ha egy bevételt eltöröl, akkor milyen módon rendezné át a költségvetést ennek nyomán. A kormány tehát úgy érvel, nemhogy nem kötelessége kipótolni az elveszett bevételeket, de egyenesen jogi abszurdum volna: hiszen ha mégis érinti a költségvetési kiadásokat a népszavazás, akkor meg sem lehetett volna tartani, vagyis illegitim volt az egész.

Demokráciában élünk, és minden demokrácia tökéletlen. Én nem is értettem az Alkotmánybíróság döntését, és végképp nem értettem egyet vele. Civilizált országokban nem szokás ilyen intézkedésekről vagy tételekről népszavazást tartani (maga a népszavazási procedúra is olyan költséges, hogy a szóban forgó tételek jelentős része finanszírozható volna belőle). Ráadásul egy ilyen népszavazás igen rossz precendenst teremt a jövőre nézve (holnap majd népszavazunk arról is, hogy eltöröljük-e a BKV-jegyeket, aztán meg arról, hogy eltöröljük-e a távfűtési díjakat?). De ha egyszer az Alkotmánybíróságunk átengedte a kérdést, a jogállami eljárásnak megfelelően nem tehetünk mást, mint hogy tudomásul veszszük, és ennek fényében járunk el, mert ugyanez a civilizáció megköveteli tőlünk, hogy a saját szabályainkat betartsuk akkor is, ha nem tetszik az eredményük. Na de ha a szabályainkat be kell tartanunk még akkor is, ha nem tetszik a ránk vonatkozó eredményük, akkor - így a kormány - a költségvetés nem pótolhatja ezeket a bevételeket, amelyek az Alkotmánybíróság szerint amúgy is "elenyészőek".

Mégis a kormány érvelésének van egy kis "egyétek meg, amit főztetek" íze, legyen bármilyen korrekt is alkotmányjogi szempontból. Mert lássuk be: a kormány - pontosabban a kormányfő és Horváth Ágnes - nagy pofont kapott, és részben rá is szolgált erre a pofonra. Ha az emberek úgy érzékelik, hogy a kormány tagjai arrogánsak és kioktatóak, és nem veszik figyelembe azt, amit az általuk kormányzottak gondolnak, akkor idegesek lesznek. Hiba volna azt gondolni, hogy az emberek pusztán azért szavaztak igennel, mert nem hajlandóak áldozatot vállalni annak érdekében, hogy a körzeti orvosuk és minden alkalmazottja tisztességesebb fizetést kapjon, a kórházakban pedig ne moslékkal etessenek minket. Még nagyobb hiba volna kioktatni őket, hogy lám - ha ilyen buták vagytok, és nem értettétek meg, hogy a nektek nyújtott szolgáltatás javul attól, ha fizettek érte, akkor ti nézzetek szembe a körzeti orvossal, aki hirtelen elsápad most, hogy a politikai hevület elszállt, mert eszébe jut a százezer forintnyi vesztesége.

Nagy szükség van arra, hogy őszintén, értelmesen és türelmesen beszélgessünk a népszavazás valódi értelméről. Az a kormányzati döntés, hogy nem pótolja a kieső bevételeket, ezt az őszinte, értelmes és türelmes beszélgetést nagyon megnehezíti - mert folytatja a harcot (parlamentáris, jogi eszközökkel, mint Orbán Viktor mondaná). A kormányfőnek tökéletesen igaza van abban, hogy ha a költségvetésből - vagyis az emberek adójából (már aki fizet adót) - pótoljuk ezeket a bevételeket, azzal tulajdonképpen igazságtalanul tesszük a terhet az adófizetők rétegére - a mások által igénybe vett szolgáltatásért -, ahelyett, hogy az fizetne érte, aki igénybe veszi. Más esetekben természetesnek tekintjük, hogy az állami támogatás mellett az is fizessen, aki ténylegesen fogyaszt: a gyógyszerért is fizetünk - támogatott - árat, fizetünk az iskolai étkeztetésért, fizetünk az autópálya-használatért és a vonatjegyünket is kifizetjük. Senkinek nem jutna eszébe hirtelen eltörölni ezeket a díjakat arra hivatkozva, hogy fizettünk már értük az adónkban eleget (már aki ugye fizet adót).

Mégis ez a pillanat nem arra való, hogy egy tanulságot a kormány lenyomjon az emberek torkán - az olyan volna, mint a családi veszekedés, ahol egy idő után mindenki belemerevszik a haragjába, és a "kinek a dolga, hogy levigye a szemetet?" kérdés valahogy átalakul a "mindig is tudtam, hogy sosem szerettél!" vádjává. Nem is arra való, hogy emlékeztessen minden szavazót (és persze minden háziorvost) arra, hogy a Fidesz demagógiája hozta őket ebbe a hirtelen mégiscsak kellemetlennek érzett helyzetbe. Nem mintha nem volna igaz: a Fidesz évről évre felelőtlenebbül és elfogadhatatlanabb színvonalon politizál. Jóérzésű emberben megáll az ütő, amikor Áder János azt mondja a választási győzelem estéjén, hogy az emberek megakadályozták, hogy a kormány tízszeresére emelje a tandíjat. Hiába hívja fel a figyelmét Krizsó Szilvia arra, hogy az egy félévi tandíjbevételt meg kell szorozni tízzel, hiszen felmenő rendszerben a tandíj minden évfolyamon megjelenik majd, és minden évfolyam - öt éven át - ugyanannyit fizet; így áll elő a tízszeres szorzó ötéves távlatban az egyetemek tandíjbevételében. Áder kitart a tízszerezés mellett - és mivel eddig nem mutatta annak jelét, hogy szellemi képességei oly mértékben csökkentek volna, hogy már egy egyszerű szorzás is problémát okozhat, az ember csak arra gondolhat, hogy ez a józan, kiváló jogász pofátlan hazugságokat enged meg magának, ha politikai céljai így kívánják.

De ha tudomásul vesszük is, hogy elképesztően mélyre süllyedt a politikai elitünk morális színvonala és együttműködési készsége, azért még nem kell ebbe beletörődnünk. Ha eddig arrogancia és demagógia volt a négyzeten (harc jogi eszközökkel), legyen ezentúl arrogancia és demagógia a köbön (még több harc jogi eszközökkel)? Túlságosan régóta szenvedünk annak az élethalálharcnak, annak a hatalmi harcnak a következményeitől, amelyet Orbán Viktor indított Gyurcsány Ferenc ellen, amelyben lassan minden eszköz megengedett, és amely láthatólag kezdi az ország működőképességét veszélyeztetni. Ha a kormány most ad egy pofont azoknak, akik a népszavazással vesztettek, nem emeli ezt a morális színvonalat, pedig tehetne elegáns gesztust; módjában áll, még ha ez az Alkotmánybíróság döntését utólag problematikussá is teszi.

A demokrácia és a politika tanulási folyamat. Történelmi távlatban húsz év nem nagy idő, és nekünk nem sok lehetőségünk adatott Magyarország eddigi történelme során, hogy a demokratikus játékszabályokat elsajátítsuk, hogy legyen az írott mellett egy íratlan alkotmányunk is, amelyen jóérzésű, magára valamit adó politikus - vagy polgár - nem lép át csak úgy. Az önbecsülésünk múlik rajta.

Az önbecsülésünk követeli, hogy ne hagyjuk, hogy politikai indulatok irányítsák az országot - így is annyi erőfeszítés, annyi idő, annyi pénz ment kárba annak következtében, hogy az elit tagjai nem képesek kooperációra. Az önbecsülésünk követeli azt is, hogy a legfejlettebb civilizációk normái szerint viselkedjünk; és a legfejlettebb civilizációkat az jellemzi, hogy az elitek képesek tanulni, és képesek megadni egymásnak (és a népnek) a tévedés lehetőségét is. Ebből a népszavazásból akkor is nagyon sokat tanulunk, ha a kormány nem keményít be, és - akár saját magától elvonva - kárpótolja az orvosokat azért a döntésért, amelynek megszületéséért a saját szakmai szervezetük erőteljesen kampányolt.

Azt a kormányt lehet szeretni, amelyik megértő, nem büntet kisembereket a vezetőik hibáiért. Az a kormány várhat megértést és toleranciát maga is a saját hibái iránt, amelyik megértést és toleranciát tud tanúsítani mások hibái iránt - legyen az akár a politikai ellenfél. A jobboldal sosem volt elegáns (eddig), de ettől még a baloldal lehet elegáns, lehet toleráns, lehet megbocsátó. Egy jobb országban szeretnénk élni, amelyet nem a gyűlölet ural, és ahol megengedhetjük magunknak, hogy megbocsássuk a mások hibáit, és megbocsássuk a saját hibáinkat is, ha tudunk tanulni belőlük.