Kit érdekelt akkor az utca? Torgyán Józsefnek is egy évre volt szüksége, hogy megszervezze a Harag napját, s egyben elszónokolja saját politikai végrendeletének első bekezdését.

Ma ez nem így lenne. A Fidesz elérte célját - folyamatos ütközésben van az ország. Falakon kívül és belül. Akkor a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság semmisített meg egy sor elhirtelenkedettnek tartott Bokros-tételt, most Sólyom írt ki népszavazást az Alkotmánybíróság sokak és nem is alaptalan véleménye szerint elhirtelenkedett döntése után - ráadásul éppen a március 15-i ünneptelenségeket megelőző hét végére. Mintha semmi sem változott volna 1995 óta. Akkor a taláros testület döntött sok vita után vitathatóan, most a nép, kevés tisztázás után, vitathatatlanul.

Március 15. egyébként a magyar polgárosodás születésnapja. Az első pillanat, amely egyértelmű. A feudalizmus az ellenfél, a szabadság a mágnesérték. 1990. áprilisa - az első szabad és teljes választásé, a magyar polgárosodás reneszánszának dátuma. A vezető értéket azóta is keressük. Gyakran polgárosodásnak nevezzük, de kevéssé világos, hogy mit értünk alatta. Ha baloldalinak, ha nemzetinek...

Mostanában inkább a kispolgárosodás diadalait üljük. A józan önzés sikertörténeteit. Amilyen a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörlése is volt. Amit a civil - szabad fordításban: polgári - bátorság győzelmeként mutat fel a Fidesz, mint magyar polgári párt, miközben a folyamat maga volt a színtiszta, nyílt politikum. Hatalmi küzdelemhez szereztek népi támogatást. Ez pedig nem civil ügy. A találkozási pontot a zsebekbe nyúlkáló, illetve a kormányon maradó hatalom mint közös ellenség adta.

Ezzel az összefogással nem mozdult előre a polgárosodás ügye, de a politika eszközrendszere változatosabbá lett.

Abban lett volna polgári karakter, amit megszüntettek. Amennyiben ezt azonosítjuk a differenciáltabbá váló felelősségelosztási rendszerrel, egy olyan világgal, ahol senki nem lehet a más számlájára nagyvonalú, viszont jól fel tudja mérni saját lehetőségeinek határait, s képes azokon változtatni is. Elvileg ezt ígérte a vizitdíj és a tandíj bevezetése, s a velük járó új helyzetek - a kórházi napidíjnak viszont mindehhez sok köze nem lett volna.

Kérdés, hogy mindezek eltörlésével mély sebet kapott-e a polgárosodás folyamata.

Sebzettségre valló tüneteket érzékelni, de az ütés távolabbról indult és erősebbnek tűnik, mint sem hogy az elvitatott háromszáz forintokban kellene felismerni.

A polgárosodás antifeudális (megváltoztatva a megváltoztatandót, anti-államszocialista) mozzanataiban a rendszerváltozás óta a szociálliberális politikai páros volt a sokkal aktívabb. A nagy privatizációktól a "birodalmi" adakozó rendszerek visszabontogatásáig terjed a bizonyítékok sora. A jobboldal vezető ereje a jelenséget nem vitatja - hanem ellenzi. Az állami tulajdon megtartására, a kiterjedt gondoskodás fenntartására esküszik. Fékezné a versenyt, korlátozná a magántulajdont, különösen a külföldit. Az állam vezényletével szervezné a polgárosodást. Ezen az alapon könnyen meg lehet szeretni, bár gyanús, hogy ilyenkor a kispolgári illúziók giccsének valódi érzelmei uralnák el az embert. A másik oldal nem gyártaná le a polgárosodást, csak a lehetőségeket tágítaná, a kimaradókat terelgetné el legalább a startvonalig.

Éppen március 15. előtt, mint a könny, szembeszökő a szomorú párhuzam, amely szerint a polgárosodás nem a jóság jutalomjátéka, könnyelműség tehát ezzel ellentétes tartalmú ígéretekkel ringatni az embereket.

Petőfi Sándor is benne volt az ifjak csapatában, amely kiszabadította március 15-én a 49 éves Táncsics Mihályt, akit a felesége azzal fogadott a börtön kapujában, hogy "a cenzúra eltöröltetett". És alig telt el két hét, s a 12 pont közül a legelsőt, a sajtó szabadságáról szólót Petőfi és Táncsics már együtt gyászolja. A törvény szövegét ténylegesen is tűzre vetve, amiért az olyan magas kauciót kért a lapalapításhoz, hogy ezzel őket például szinte kizárta e körből. És Petőfi később pénz híján a seregnek árulta verseit, keményen alkudozva, sokat nélkülözve. Táncsics lapjának terjesztését pedig megtagadták a forradalmi megyék, mert folyton lázadt: hogy a nép nem kapott semmit, miközben az urak a jobbágyok felszabadításáért kárpótlásban részesültek. De mi lesz a zsellérekkel? És miért nem törlik el a céheket? Nem kapott kedvére való választ. Bizony a forradalom, ha polgári, megőrzi józanságát. Nálunk most úgy tűnik fel, hogy minden csak jóakarat kérdése: a polgári állam képes gondoskodni mindenről, ami fontos: olcsó energiáról, megfizethető lakásról, ingyenes orvosi ellátásról, iskoláról, százszázalékos foglalkoztatásról, magasabb nyugdíjról.

A Fidesz bátrabban ígér, mint ahogyan azt az ilyenkor szívesen felhozott történelmi példák engednék. A saját maga által felsorakoztatott előzmények sem bátortalanítják el. Matolcsy György, a Fidesz gazdasági szakértője írta nemrég: Mátyás kísérlete - birodalmi császári erővel falat állítani a török hódítás elé - elbukott, a központosított hatalom sokba került; ekkor roppant meg a parasztpolgárosodás és városiasodás anyagi alapja.

Mégis: egyelőre az állam omnipotens voltában bíznak, s velük együtt nagyon sokan, s persze a legkevésbé sem szemrehányható módon.

Eközben azonban a Fidesz létrehozta a legkevésbé polgári helyzetet. Mindenhonnan elvesz szuverenitáselemeket, hogy az óriási felelőségekkel megrakott és így lebénított állam, és a vele függő viszonyban lévő polgár kettőséhez telepítse a világ túl összetettnek és nehezen teljesíthetőnek érzékelt feladatainak szinte teljességét. Ebben most segítségükre volt az Alkotmánybíróság és az államfő is, jóllehet ideális állapotban mindkét nagy intézmény inkább a közvetítettség (más szóval: kultúra) letéteményese, mintsem a nép és a hatalom közötti terep teljes kipucolásáé.

Most így adódott.

Úgy fest, mintha a polgárosodás megtorpant volna egy államelvű eltolódás rovására, amit paradoxonná tesz, hogy egy olyan erő hozta létre a helyzetet, amely hatalmon kívül van.

Mindezeket felvázolva is az az érzése támadhat az embernek, hogy a központi alakok a kép rámáján kívül vannak. Hogy a polgárosodásról se pró, se kontra nem lehet e keretek között sokat mondani. A számtalan kistulajdon felől szuverén módon felépülő polgárságnak spontán folyamatok közepette és a feudalizmussal szemben volt biztos értelme. De most is ezt az illúziót ringatják. Sok kis polgári (család)királyság reményét. Illetve balról próbálnak ellentartani: ezeknek az álmoknak a racionális éberség világába hívásával.

A valóság pedig mintha egy harmadik erő volna. Egy japán diplomata hölgy nemrég azt mondta nekem, náluk nem azt kérdezik meg valakitől, hogy mi a foglalkozása, hanem hogy hol dolgozik. Ha világcégnél - rendben van. Biztonságban. Nem kistulajdonosi egységekben, álmokban halad a világ. Ezt már nálunk is mindenki tudja, amikor életbiztosítást köt - mindig világcéggel. A polgárosodás ma egyre erősebben a világ nagy folyamataiban való részvétel képességét jelenti. A fiatalok ezt érzik is. Tömegével mennek szét a világban, kipróbálni magukat. Eközben mi itthon fojtjuk egymást a vizitdíjjal, s fogalmunk nincs róla, hogy például az európai parlamenti pártfrakcióink milyen álláspontokat képviselnek. Pedig Európa nem csendes, a mi forradalmaink zúgnak el - a semmibe.