Valami hasonló
Biztosan telhetetlenség, de az ember nézi a Junót, és nem érti, hogy ez miért amerikai film. Miért nem forgatnak ilyet Magyarországon, amikor nem kell semmi hozzá, csak egy normális rendező, aki nem akarja bebizonyítani magáról, hogy ő aztán nagyon tudja, mi a dörgés a szakmában és a világban, hanem csak megmondja a színésznek, ezt szeretné látni, ezt szeretné rögzíteni filmre, és meg is teszi. Nem kell hozzá más, csak normális színészek, akik nem akarják lejátszani az égről a csillagokat, nem rezegtetik a hangjukat, és nem bömbölnek, mintha egy aréna leghátsó sorait szeretnék elérni művészetükkel, de a szemük úgy rebben, ahogy kell, az arcuk úgy fintorodik, ahogy egy normális ember vágja a pofákat. És még kell valami, amit el lehet játszani, meg amit érdemes is eljátszani, történet, figurák, párbeszédek, valami, ami valóságként kezdődik, és közben mégis film lesz belőle, és az emberek megnézik, és elhatározzák, hogy a valóságot megpróbálják egy kicsit a mozivászoni másához hasonlóvá tenni.
Nos jó, nyilván a magyar film csak ettől a háromtól szenved: a színészek, a rendezők és a forgatókönyvírók hiányától, de arra való a széles nagyvilág, hogy kárpótoljon bennünket. Helyettünk forgatták le a Junót, helyettünk vagy nekünk, ez most majdnem mindegy, de ehhez a mozihoz tényleg csak zsigeri alapon lehet viszonyulni. Egyrészt rih-röh, muszáj elnevetgélni rajta, miközben hideglelős az egész, onnét indulunk, hogy terhes lesz egy tizenhat éves lány, és a hamburger formájú telefonján előbb a barátnőjét hívja a hírrel, meg hogy pont attól az idétlen Bleekertől, aztán elindul magzatelhajtani. A kórház előtt egy szemüveges, béna kínai kislány tüntet egymagában az élet mellett, nyilván, mert neki hasonló problémái nincsenek - és ezt szeretem legjobban a filmben. Keménykednek, flegmáskodnak, miközben éppen csak dalra nem fakadnak, annyira imádják az életet. Most jut eszembe: dalra is fakadnak.
De persze nem olyan egyértelműen szeretik az életet, hogy a film is transzparenssé változzon, vagy nem a magzati életet szeretik, hanem az egészet, a lehetetlen helyzeteket, a dülledt szemű atyát, aki élethivatás-szerűen szereli a légkondicionálót, a nevelőanyát, akinek kínai vázája van, a kék színű üdítőt, amit várandósan jól bele lehet hányni a kínai vázába.
Amíg éljük a vásznon lévők életét, átéljük a magunk nézői örömeit is, egy csapat elképesztően jó színészt látunk, igazi nagybetűs sztár csak Jennifer Garner, aki viszont készséggel elfeledteti velünk, hogy sztár, és csak egy jól szituált, lófejű csöndes zsarnok, de mielőtt belemennénk a lehetetlen, kínjában önmegvalósító, a gyermekszoba falának színével pepecselő nő utálatába, úgy nyúl a gyerekhez, hogy megszakad tőle az ember szíve. Szeretettel van tele a film, és a szeretet elég ragadós dolog, jobb vigyázni vele.
És ha ez nem lenne elég, akkor ott van még a címszereplő, Ellen Page, elképesztően tehetséges, sugárzó, bájos és nyers. A férfiak korosztálytól függően ilyen csajt vagy ilyen lányt szeretnének maguknak, a nők meg ilyenek szeretnének vagy szerettek volna lenni. De rögtön hozzá lehet tenni, hogy könnyű neki, hiszen nagyon jó szöveget kapott, és profi rendező instruálta, a kör bezárult, éljenek a tehetséges emberek.
