A megbillenés kezdeti időpontjában van különbség, itt véleményem nem változott: az 1990 óta végrehajtott három sokkterápia és különösen a 2002 óta elkövetett gazdaságpolitikai szarvashibák vezettek a mai "se egyensúly, se növekedés" helyzethez. Részleges egyetértés van a terápiát illetően, még nem az eszközök, de a stratégia terén. Egyetértek Heim Péter álláspontjával, hogy a sodródás politikája és a vízió nélküliség felszámolása nélkül marad a lecsúszás, és azzal is, hogy első a szellemi és csak a második a gazdasági megújulás. Osztom Róna Péter álláspontját, hogy a mezőgazdaság elhanyagolása bénító következményekkel jár, és egyetértek azzal is, hogy a gazdaság tényleges felzárkózása nélkül a nominál konvergencia is fenntarthatatlan. Támogatom Mellár Tamás javaslatait: a külföldi tőke kezelése, a piaci verseny újragondolása, a költségvetés szerkezeti átalakítása, valamint a humán tőke felértékelése a terápia döntő eszközei.

A vita végén talán érdemes színt vallani: mit tenne a szerző, ha kormányzati varázspálca lenne a kezében, és egy jó tündér összes kívánságát teljesítené? Néhány szerény óhaj:

1. A gazdaságpolitika az emberek értékrendjéből induljon ki. Mi magyarok szélsőségesen individualisták vagyunk: gyarapodni, növekedni, tollasodni szeretnénk. Ha adunk, és nem elveszünk, akkor többet kapunk vissza, ezért sokkolás helyett sok egyéni és családi kitörési esélyt kínáljon a politika, bizalomért cserébe bizalmat, és meglepő lesz az eredmény.

2. Tűzzünk ki magyar jövőképet 2025-re. Mondjuk egymásnak azt, hogy a következő röpke 18 év alatt elérjük az akkori nyugat-európai fejlettség és életszínvonal mintegy kétharmadát, miközben meghaladjuk az akkori EU átlagos fejlettségi szintjét.

3. Válasszunk magyar stratégiát. Ezt a célt sereghajtóként biztosan nem érjük el, az legyen tehát a stratégiánk, hogy a régió éllovasa leszünk: mindenben a legjobbak, ami ahhoz kell, hogy a legjobbak legyünk a régióban. Ehhez kössünk megállapodást a globális és a hazai tőkével. Ennek lényege, hogy az állam mindent megtesz, hogy a versenyképesség, tőkevonzás, üzlet terén itt legyen a legjobb környezet a régióban, és az üzleti közösség mindent megtesz, hogy a tőke, profit, munkahely itthon maradjon, és az új tőke, technika és munkahely minket válaszszon.

4. Értékeljük az életminőséget. Életszínvonalban a globális közösség 56. helyén állunk, versenyképességben az elmúlt évek óriási zuhanása után a 47. helyen, de életminőségben a 25. helyet foglaljuk el, legyen tehát az is stratégiánk része, hogy itt legyen a legjobb élni a régióban. E kettő erősíti egymást: ha itt a legjobb a tőkének, az embereknek is itt lesz a legjobb, és ha jó lesz itt élni, akkor befektetni is itt lesz érdemes.

5. Fenntartható dinamikus növekedéssel teremtsünk tartós pénzügyi egyensúlyt. Ezt a foglalkoztatási szint 70 százalékra emelésével érhetjük el, minden más megoldás csak átmenetileg gyorsítja a növekedést és időlegesen javítja az egyensúlyt. Vállaljuk ezért, hogy a következő 10 év alatt 1 millió (azaz egymillió) új munkahelyet teremtünk a magyar gazdaságban: zömében részmunkaidős szolgáltató munkahelyeket, és nem az állam, hanem az üzleti közösség és a kormány együtt.

6. Építsük ki az elit felsőoktatást. Az elmúlt két évtized a felsőoktatás menynyiségi ugrását hozta, a következő két évtized legyen a minőségé: vegyük át a kitűnő francia, amerikai és svájci modelleket. Az elit felsőoktatás bázisán erősítsük meg a K+F és az innováció központjait.

7. Erősítsük a gazdaságban, ami eddig is jól ment. A feldolgozóipari exportbővülés és különösen az autóipar, az elektronikai ipar, az üzleti szolgáltatások és a turizmus az elmúlt majd két évtized valódi sikertörténetei: mindebből lehet még több, még jobb, mert lehet itt a legtöbb és a legjobb.

8. Törődjünk többet azzal, ami ment, de mehetett volna lényegesen jobban is. A gyógyszeripar az egyik titkos fegyverünk, a logisztika, a mezőgazdaság, és a megújuló energiaforrások használata sokkal többre képes. Az ingatlanpiaci befektetések terén a térség legjobb célpontja lehetünk, ha összekapcsoljuk az életminőséget a vonzó üzleti környezettel.

9. Reformáljuk meg, ami nem ment. Az adórendszer teljes reformja nélkül már nem megy: csökkentsük 1000-1200 milliárd forinttal a magyar adóterhelést. A mai magyar kisvállalkozói rendszerrel már nem megy: tőke és piac, technika és képzett munkaerő teheti képessé e szektort a globális beszállításra és a tömeges munkahelyteremtésre. Reformáljuk meg az egészségügyet, de ne így. Legyen a második hivatalos nyelv az angol, a harmadik az internet.

10. Kezdjük az egészet egy erkölcsi és szellemi megújulással. Fizessük be az új, alacsony adókat. Engedjük át a gyalogost a zebrán. Engedjük el azokat, akik felelősek a mai helyzetért.

Matolcsy György,

közgazdász, 2000-2002 között gazdasági miniszter

A vitában megjelent cikkek

• Vértes András: A lassulás határai, 2007. november 17.
• Matolcsy György: Alagútból alagútba, 2007. november 23.
• Soós Károly Attila: Nyomorúságos gazdasági csodáink, 2007. november 23.
• Csillag István-Mihályi Péter: Minden rendben?, 2007. november 28.
• Király G. István: Csak őszintén, 2007. november 29.
• Magas István: Stabilizációs egyszeregy, 2007. december 5.
• Greskovits Béla: Más ligában játszunk, 2007. december 8.
• Morris Pedro: A piros lap másik oldala, 2007. december 11.
• Reszegi László: Mi vagyunk a kivételek, 2007. december 13.
• Róna Péter: Vesztésre játszottunk!, 2007. december 21.
• Heim Péter: Brezsnyevi pangás, 2007. december 29.
• Palócz Éva: A kiutat még meg kell találni, 2007. december 29.
• Mellár Tamás: Szakmai konszenzus és társadalmi párbeszéd, 2008. január 4.
• Kun István: Kötél az ország nyakán, 2008. január 8.
• Gazdag László: Bérinfláció és más mesék, 2008. január 16.
• Simon András: Nem mese az, 2008. január 24.
• Szentgyörgyi Zsuzsa: Hiedelmek és tévhitek, 2008. január 29.
• Hamecz István: Kompország gazdasága, 2008. február 6.
• Csillag István: A növekedés határai, 2008. február 18.