A magyar gazdasági fejlődés esélyeiről kialakult vitát nyilván nem lehet, nem szabad, nem is kell lezárni.

1. A szakmai vita számos ponton nagyon mélyre hatolt. De a tények időnként még mindig zavaróak. Csillag István tévesen állítja cikkében, hogy 1995-2000 között a magyar gazdaság növekedési teljesítménye jobb volt, mint utána. Az említett öt évben a GDP átlagosan évi 4 százalékkal, 2000-2006 között 4,2 százalékkal emelkedett. (Más kérdés, hogy a versenytárs országokhoz viszonyítva az utóbbi években romlott a teljesítményünk.) Hamecz István jogosan kéri számon a mezőgazdaság
és a közösségi szolgáltatások nélküli (mag)növekedés vizsgálatát a 2007-et megelőző évekre is. A tények szerint azonban ez 2000-2006 között évi 4,4 százalékos volt, tehát akkor is meghaladta a teljes GDP-növekedést. A bérek és az állami kiadások 2000-2006 közötti számottevő bővülése elsősorban nem a hazai termelést és nem a közösségi szolgáltatást, hanem főleg a behozatalt húzta, az államháztartás és a folyó fizetési mérleg egyenlegét rontotta.

A vita után is fenntartom: a 2007-es év rendkívül gyenge (1,3 százalékos) GDP-növekedésében döntő súlya van az egyedi "zajoknak", a mezőgazdaság időjárás okozta 10-15 százalékos és a közösségi szolgáltatások 2-3 százalékos (a költségvetési kiigazítással kapcsolatos) csökkenésének. Ezek nélkül a magnövekedés kb. 3 százalékos volt, ami persze a versenytársakéhoz képest még mindig alacsony.

2. Egyetértek mindazokkal, akik szerint a gazdasági növekedés üteme magától nem megy vissza 4-5 százalék közé (bár 2008 jobb lesz, mint ahogy ma a többség várja: a GDP emelkedése 3 százalék körül várható).

A vitában nagy hangsúlyt kapott a társadalmi tőke (Matolcsy György), a bizalom (Morris Pedro), az értékek (Hamecz István), a jó társadalomba és államba vetett hit (Heim Péter) szerepe. Az erkölcs, az együttműködés, a közbizalom és az optimizmus azonban csak társadalmi végeredmény lehet. Hatalmas a politikusok és a szakemberek felelőssége. Ne romboljuk se szakmából, se kormányzatból vagy ellenzékből (hitelességi válságkeltéssel) mindezeket (l. Reszegi László).

Szinte mindenki felhívta a figyelmet a magatartás-változás szükségességére (Csillag István-Mihályi Péter, Róna Péter, Magas István, Mellár Tamás stb.). Hangsúlyozták az öngondoskodás, a tanulásra és az időskorra való előtakarékosság, a pénzügyi megtakarítás, a teljesítménynövelési követelménnyel összekapcsolt szociális védelem jelentőségét. Rámutattak arra, hogy a megkezdődött fehéredés ellenére sincs lényeges irányváltás a munkaerőpiacon. Az üzleti beruházások növekedni kezdtek, de a romló világgazdasági perspektívákat tekintve kérdés, hogy ez a tendencia tartós marad-e.

Sokan hangsúlyozták a humántőkébe való beruházások szükségességét. Felhívták a figyelmet arra, hogy a közoktatásban újratermelődik a nemzetközileg kiugró súlyú, alacsony képzettségű réteg, s ez a foglalkoztatási ráta növelésének alapvető gátja. A tudást Magyarországon viszonylag jobban megfizetik, mint más országokban, de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy felértékelődjön az élethosszig tartó tanulás.

Egyetértek azokkal is, akik az intézményi reformok folytatását, az intézmények minőségének javulását hangsúlyozták. Véleményem szerint a közteherviselés, a nyugdíjrendszer és az önkormányzati rendszer reformja kerülhet előtérbe. Ez nem lesz sétagalopp, de e három intézmény minőségének számottevő javulása nélkül nem lesz sikeres magyar modernizáció.

Végül a vita előtérbe állította a kiszámíthatóságot (Palócz Éva) és a kompromisszumok tudatos elérését (Greskovits Béla). A sürgős pénzügyi konszolidáció által kikényszerített reformrohanás időszaka lezárult, valóban a megoldásokhoz vezető legjobb és legtartósabb út közös keresése válik most lehetővé.

3. A hozzászólók esetenként igen peszszimista helyzetértékelése és szóhasználata mélységes ellentétben áll a sokak által - szerintem is helyesen - követelt hittel, bizalommal és önbizalommal. Megítélésem szerint Magyarországon a rendszerváltás óta nem látott reformhullám zajlik, korábban érinthetetlen tabuk dőlnek meg. Radikálisan csökken az állami foglalkoztatottak és intézmények száma, a központi államigazgatás mérete. Komoly racionalizálás kezdődött az egészségügyi finanszírozásban, integrálódik és karcsúsodik a felsőoktatás, a társadalmi-politikai viták középpontjába került a közfinanszírozás és a közoktatás. Újrarendeződik (gyakran a szerzett jogokat is érintve) a köz- és a magánfelelősség. Ez minden hibájával, esetenként butaságával együtt nagyon pozitív folyamat. Másfél év alatt 800 milliárd forinttal csökkent az államháztartás hiánya, 3 milliárd euróval javult a külkereskedelmi mérleg! Van, akinek a szemében ez a brezsnyevi pangás, van, akinek nem elég radikális, mások szerint meg értelmetlen sokkterápia. Bevallom, ezt nem értem!

4. A vitában - közgazdászokhoz méltóan - szinte mindenki szóba hozta az adóreformot. Véleményem szerint bér- és adóreformra van szükség. A munkaerő költsége a versenytársakhoz képest már nem kicsi, a nettó bér viszont alacsony. Magyarul: túl nagy az elvonás. (Ma 100 Ft többletbérköltségből már az átlagkereset háromnegyedénél is csak kevesebb mint 30 Ft marad a borítékban, ami elképesztő.) Azt a túlzott, rossz szerkezetű és átláthatatlan közteher-viselési rendszert célszerű átalakítani. Többen fizessenek, de kevesebb közterhet.

Progresszív személyi jövedelemadóval, illetve magas jövedelemnél degresszív tb-járulékkal, fix összegű egészségbiztosítási kártyával el lehet érni, hogy az alkalmazottak túlnyomó többségénél csak 50 százalékos teljes elvonás érvényesüljön. Megfelelő bérmegállapodással az Érdekegyeztető Tanácsban megvalósulhat, hogy mindenki bérét felbruttósítsák, a dupla minimálbér alattiak bérét további 15-23 százalékkal emeljék, az e felett keresőknek - az adóváltozás közvetlen nyerteseinek - a bérét pedig ne emeljék 2009-ben. Az eredmény: minden alkalmazott nettó jövedelme emelkedne, a foglalkoztatás teljes adó- és járulékterhe számottevően mérséklődne, a gazdaság dinamizmusa erősödne, s a költségvetés terhei pedig elviselhetők lennének. Ez nem csodaszer a növekedés szempontjából, de jó!

Vértes András,
a Gazdaságkutató Zrt. elnöke