Beérett az új többség politikája, megbukott a neoliberalizmus, sarokba szorult a kormány, és máris, amikor a politikai elemzők még be sem csukták közhelyszótáraikat, érezni az új, nagy, nemzeti tavasz leheletét. Összeért az ország lelke a háromszáz forint fölött. Mint a söréttel lőtt törpeharcsát apportírozó magyar vizsla a vizet, úgy rázzuk le magunkról a turáni átkot, akárki meglássa, véget vetünk most már az évszázados szenvedéssorozatnak, kompország kiköt végre, konkrétan Kánaán vagy Eldorádó partjainál (ezt még nem tudtam eldönteni), az immáron egységes nemzet csillaga újra felragyog, és ha a világ legtehetségesebb népe ebben az eksztatikus egységben megindul, akkor ki állíthatná meg? Mi lesz majd, ha e nemzet háromszáz forintnál is nagyobb célokat tűz ki maga elé? Igen, jöhet végre a magyar csoda! De ne szaladjunk előre. Először is a vizitdíj, a tandíj és a kórházi napidíj után sorra meg kell bukniuk az országrontó politika gyalázatos intézkedéseinek, a kormány villámgyors megfutamítása közepette, természetesen: újra zsúfolt tantermekben zsibonganak majd a gyerekek a falusi kisiskolákban, a halálra ítélt MÁV-szárnyvonalakon megindulnak a nemzetközi expresszek, sőt minden tizenöt háznál nagyobb település külön sínpárt kap majd, a gázárak zuhanórepülésbe kezdenek, Oroszország elszégyelli magát, amiért itt energiapolitikázni próbált. Kóka János villájában parasztgyerekeket nyaraltatnak, Esterházy és Nádas Péter összes irodalmi díját átadják Wass Albert örököseinek. Megerősödnek a magyar kis- és középvállalkozások, különös tekintettel Széles Gáborra, aki megvásárolhatja a 168 Órát, a Népszavát és a HVG-t. A Tescók helyén őstermelők kínálják a magyar árut, a kereskedelmi tévék főműsoridejében citeraszakkörök és népdalénekesek adják egymásnak a mikrofont, az egyetemekből pedig úgy dőlnek kifele a Klebelsberg Kunó-i értelemben vett kiművelt emberfők, hogy ott helyben, spontán létrejön a tudásalapú társadalom.

Az első lépést már megtettük.