Budai Bernadett szerint ugyanis a kedvezőtlen adatok oka részben az, hogy a nyugdíjszabályok módosulása miatt 2007-ben nagyobb volt a nyugdíjba vonulók száma. Azt pedig végképp nem értem, hogy ha a fenti statisztika kapcsán a lap megkérdezte Lamperth Mónika szociális és munkaügyi minisztert, a beszélgetés miért csak a sajnos mindössze 7500 személyt foglalkoztató (és a különféle szociálissegély-programokhoz kötődő) közmunkákra terjedt ki.

Ingatlanaitól válik a MÁV - tudatta címlapján, csupa vastag betűvel szedve az újság, és a dolog annyira megtetszett a szerkesztőnek, hogy nemcsak itt, de még a Gazdaság című belső lap első oldalán is jókora épületfotóval tetézte az átlagolvasó szempontjából kevés izgalmat rejtő információt. Hiszen a történet egyrészt nem új - a program a Népszabadság szerint is már legalább egy éve formálódik -, másrészt a benne való részesedés lehetőségét meglehetősen szűk körnek, intézményi befektetőknek tartják fenn. Az pedig egészen biztos, hogy az államilag preferáltnak ígért kisbefektetők hiába is ácsingóznának, mondjuk egy kellőképpen lepukkant vasúti óvodaépületre, ez a projekt még nem nekik szól. De hát akkor miben reménykedhetnek? Az elmúlt két hét lapszámaiban volt némi - nem túl szószátyár - híradás arról, hogy majd az állami autópálya-kezelőből (hű, de izgalmas), esetleg a villamos művekből (vajon árampiaci liberalizáció előtt vagy után), később pedig a Szerencsejáték Rt.-ből, vagy akár még a postából is jut nekik valami. Persze, írta meg a Népszabadság az úgynevezett Új Tulajdonosi Program Tanácsa első ülése alkalmából, kizárólag kisebbségi hányad, és az is csak a tőzsdén keresztül. A tanácstagok között csak kevés, az elmúlt két évtized közéletéből még nem ismert arcot lehetett látni - ők egyébként, mint elhangzott, munkájukért nem kérnek javadalmazást, "csupán költségtérítést".

A Népszabadságtól mindenesetre elvártam volna, hogy szóvá tegye: ha úgyis olyan bizonytalan a majdan megszerezhető állami vagyontárgyak köre, miért engedték az illetékesek, hogy a Magyar Posta egyetlen ékkövét, a Krisztina körúti postapalotát még a privatizációt megelőzően külön értékesítse, ráadásul éppen hogy csak a megszabott minimálár felett.

Ezekben a napokban, sajnos, elég sokszor fordult elő, hogy egy közlésnek vagy a céljával, vagy - ami még rosszabb - a tartalmával nem sikerült teljesen tisztába kerülnöm. Vegyük például azt a március 5-i, ugyancsak a címoldalon indított és a Gazdaság első lapján folytatott okfejtést, hogy "Nem hat eléggé az uniós pénz". "Átfogó statisztikai adatok híján azt egyelőre nem tudni pontosan, hogy 2006-ban és 2007-ben, amikor Magyarország már hatékonyabban használta fel a különbségeket csökkenteni hivatott uniós pályázati pénzeket, ám kisebb volt a gazdasági növekedési ütem, hogyan változott a kép." Az én olvasatomban ez úgy hangzik: fogalmunk sincs, hogy mi a helyzet, de azért nem árt, ha írunk róla. Csakhogy a zavar nemcsak a szövegben, de a benne közölt ábrákban, grafikonokban is visszaköszön. A címoldalon látunk például egy grafikont, Gazdasági erő és uniós támogatások címmel, ebből azonban sem az nem derül ki, hogy a közölt adatok mely évre vonatkoznak, sem az, hogy ezek növekvő, vagy éppen csökkenő tendenciát jelentenek-e. Belül a lapban pedig mintha egy halszemoptikával készült rajzolat lenne hivatott képet adni Magyarország régióinak gazdasági teljesítményéről, egyébként ugyancsak évszám megjelölése nélkül. Mindennek szöveges sommázata egy olyan mondatban, aminek aztán végképp se füle, se farka: "Pedig öt év alatt már a fejlesztéseknek is be kellett érniük, és külső támogatások is bőven érkeztek." Honnan, hová és főleg: mi az, hogy bőven? Az ilyesfajta deklarációk aligha segítenek az olvasónak, hogy eligazodjon az amúgy is kevés gondossággal készített összeállításban.

Még két, számomra nehezen emészthető információ a címlapon induló és belül a Gazdaság vezető tudósításaként folytatódó hírfolyamból. Az első: Magyarországon őrzi pozícióját vezető exportcikként a mobiltelefon, 2007-ben 1500 milliárd forint értékben adtak el belőle külföldön - ezek persze a Nokia meg az Ericsson készülékei, csak a cikkíró valamiért szemérmesen hallgat róla -, és a Népszabadság hozzáteszi: még a teljesítményét megduplázó autóipar sem tudta megelőzni. Aztán a szöveg mellett közölt grafikonból kiderül, hogy a mobiltelefon-export 2006-ról 2007-re 1200 milliárdról 1500 milliárd forintra nőtt, ezzel szemben az autóipar kivitele 700 milliárdról 1100 milliárdra - ami legjobb esetben is "csak" 60 százalékos növekedés, duplázásról tehát szó sincs. Ha pedig a cikket a 17. oldalon tovább olvassuk, azt vesszük észre, ez a mobiltelefon-hozsánna csupán a bevezetése annak, hogy mekkora sikere van a hannoveri CeBIT-en egy viszonylag kis magyar cég háromdimenziós navigációs programjának.

Gratulálok! Más kérdés, hogy az idei évre tervezett árbevétel alig 1 százaléka a mobiltelefon-exporténak. S még fel sem ocsúdtunk a kábulatból, másnap újabb gazdasági szenzációval szolgált az újság: Megdet Rahimkulov - első magyarországi befektetőként - felkerült a Forbes magazin listájára, amely az 1 milliárd dollárnál nagyobb vagyonokról szól. Igaz, hogy csak 1014.-ként, de hát mégiscsak... Azt viszont nem értem, hogy mondjuk a Forbes szerkesztőinek a megkérdezése helyett miért kellett a Népszabadságnak saját teóriát felállítania arról, hogy lehet, hogy az ÁÉB-tulajdonos Rahimkulov rajta van a listán, a nála módosabbnak ismert Csányi Sándor vagy Demján Sándor viszont nincs. A magyarázat pedig, amit a lap kiötlött, igencsak gyenge lábakon áll. Ha ugyanis mindenkit csak a tőkepiaci értékítéletek alapján rangsorolnának, akkor nemcsak Rahimkulovval lennének bajban (az ÁÉB már rég nincs jelen a tőzsdeparketten), de például a világ 10. leggazdagabbjaként megnevezett Karl Albrechttel is. Az ő cége - a Magyarországra a közeljövőben érkező német Aldi diszkontlánc - a mai napig családi vállalkozás, és egyetlen tőzsdén sem forgalmazzák.

Horváth Ágnes a március 4-i Népszabadságnak nyilatkozva cáfolta, hogy az MSZP közbenjárására elmaradna a kórházi széfek beszerelése.

Kínos félreértésről van szó - mondta Horváth Ágnes. Majd másnap a Népszabadság rövid hírben közölte: a szaktárca és a szocialista frakció egészségügyi munkacsoportja megegyezett a kórházi széfek szabályozásáról.

Eszerint nem kell minden ágy mellé széfet felszerelni, csak az osztályon - vagy akár magában a kórteremben - kell biztosítani a személyes értékek őrzését. Ezek után újabb cáfolat már nem érkezett. Viszont még egy nappal később a vele készített interjúban Horváth Ágnes arról beszél: "Ez a szavazás nem rólam és nem is a kormányról szól." Íme, egy újabb kormánytag, aki ékes tanújelét adta annak, hogy politikailag - finoman szólva - iskolázatlan. Hát 3 millió igen szavazat - előfordult már, hogy ennyinek a felével is parlamenti választást lehetett nyerni Magyarországon - mi másról szólna, mint a politikáról meg a politikusokról?

Egy olvasói levélről: ez az, amikor a hóhért akasztják. Legutóbbi lapértékelésemben az illusztrációként használt Der Spiegel-történetben a játszó személyek nevének említésén kívül semmi sem stimmelt, mint arra Nemes Gábor kollégám joggal hívta fel a figyelmet. Számomra nem marad más, mint elnézést kérni.