Dobbal verebet, cérnaszállal oroszlánt, a Pécsi Egyetemi Kórussal a h-moll misét. Alkalmatlan eszközzel elkövetett kísérlet, azt hiszem, a jog szerint ez nem büntethető, ha egy kanál vízben nem lehet megfojtani valakit, akkor hiába közelítek hozzá veszedelmes arccal, attól az még nem gyilkossági kísérlet. Nem büntethető, sajnos.

Körülbelül öt percig azt is gondolhattuk, hogy ki lehet majd bírni az estét. Igaz, hogy a kórus nehezen birkózik meg a feladattal, de Kamp Salamon annyira szép mozdulatokkal vezényel, és a kezdet kezdetén annyira világos, hogy mit szeretne hallani, hogy csak az audiofantáziát kell erőteljesebben működtetni, és meg lehet érteni, mit akar. Olyan elkeseredetten szólal meg a Kyrie, hogy egyszerűen nem számít, szép vagy nem szép: valamit mond.

Csakhogy mégsem ennyire egyszerű a zenei előadó-művészet. A Christe eleison már problémás, mert a két énekesnő, Zádori Mária és Meláth Andrea nincs a hangerőt tekintve egy súlycsoportban. Zádori a jobb énekesnő, tapasztaltabb, és Bach dallamai természetesebben és elevenebben szólalnak meg az ő ajkán, de Meláth Andrea nagyobb hang, és bár eleinte figyel még a másikra, lassan erről megfeledkezik, nehéz is lehet úgy énekelni, hogy az ember folyton viszszafogja magát. Megbillen a kettős, de hát ez még nem főbenjáró, sokkal nagyobb baj, hogy aztán a kar nem tud rendesen elindulni, maszatolódik az, ami világos beszéd.

Egymást érik a szörnyűségek. Ahogy a kórus alt szólama elfogy, ha mélyebben kell énekelni, ahogy a tenorok ostobán és nevetségesen makogni kezdenek, ahogy a basszusáriára megérkezik a kürtös, de bár maradt volna otthon. Igaz, az énekes, Cser Péter nem tehet neki szemrehányást, az a rosszkedvű dörmögés, amit bemutat, sokkal különb kíséretet nem érdemel. Azért olyan is van, hogy a hangszeresek láthatóan rossz hatással vannak az énekesre, Meláth Andrea feláll, hogy elénekelje a Laudamus te kezdetű áriát, és látszik, hogy el van szánva, most derűs lesz, ujjongani fog, és megmutatja, miről is van szó, de a derű fokozatosan foszlik le róla, amíg a hegedűszólót hallgatja. Bánfalvi Béla idegesen és sietősen játszik, mint aki szeretne túl lenni ezen az egészen, pedig egy ideig nem is kétségbeejtő, ahogy hegedül, még ha az meglepő, hogy ő a Budapesti Vonósok hangversenymestere. Meláth Andrea meg csak hallgatja, és mire neki kell énekelnie, már úrrá lesz rajta a letargia, elfelejti, hogy amikor felállt a székéből, még ujjongani akart, ha verdesne is a szárnyával kicsit, túl sokan ráncigálják vissza.

Talányos este. Az énekesek küszködnek, a kórus lebőg, a zenekar talán a csellók kivételével kínos, a karmester aligha elégedett, Bach nem szólal meg. De akkor ki járt jól?