Azért, mert várható élettartamuk rövidebb, tehát kevesebb nyugdíjat vesznek ki a kasszából. Emberemlékezetem óta ezek az első méltányos szavak, amelyekkel dohányosokat illetnek. Magam nem vagyok az, sohasem voltam, de mindig részvéttel éltem az erkölcs nevében, széles nagy kaszáló mozdulatokkal támadott kisebbségek iránt. Szelíden füstölő, lassan már az ókeresztényekhez hasonlóan erdőkbe és (jó, légkondis) kazamatákba szorított barátaim és távoli ismerőseim a szememben ilyen üldözöttekké váltak. Ez az egyetlen csoport, amely iránt az emberiség egészséges és jól szervezett része semmiféle részvétet nem hajlandó tanúsítani. Mindenki másnak legalább tárgyalása van. Nekik nincs: bűnösök.

Azok közt is páriák. Néhány éve például cigarettát kért kivégzése előtt egy férfi Texasban. Nem teljesítették az utolsó kívánságát, hiszen a börtönökben tilos a dohányzás. Árt az egészségnek ugyanis. Úgy járt, mint az a magyar dohányos, akire így rivalltak: döntse el, hogy egészségesen akar-e meghalni vagy betegen.

Az csak a saját nemdohányos extremitásom, hogy kedvelem a füstöt, de ettől függetlenül jólesne, ha az inkvizíció engedne a megértés kísértésének. Azért például, mert amikor az Egészségügyi Világszervezet a leginkább fenyegetett területeket nagy fekete foltokkal jelölve egy térképen kimutatta, hogy Nyugat-Európában a legfőbb halálok a dohányzás, a Svájci Dohánygyártók Szövetségének képviselője előhúzott egy másik térképet, amely Nyugat-Európa legiparosodottabb és a legtöbb ércbányával rendelkező területeit ábrázolta - valamennyi egybeesett a világszervezet térképének területeivel.

Biztos, hogy nem használ a szervezetnek, ha közvetlenül kapja a füstöt, építi be a kátrányt. Mégis tudni kell, hogy csak a statisztikai valószínűség alapján lehet bemérni az ártalmakat. A dohányosok között több a tüdőrákos, ezt lehet állítani. Csakhogy a kevésbé jómódúak, a stresszel terhelt életet élők között köztudottan többen cigarettáznak, mint a villanegyedekben. A szegénység és a kiszolgáltatottság miatt eleve könnyebben betegszenek meg, rövidebb életet élnek. Cigarettától függetlenül. Körülményes pontosan meghatározni, hogy a dohányzás hány szöget ver be a koporsójukba, és hányat húz ki onnan azzal, hogy kritikus pillanataikban vagy csak nagyon elfáradva rágyújthatnak. Megnyugodhatnak. A nikotin ugyanis fürge és ügyes. Hét perc alatt eléri az idegrendszert. Ha tompul valaki, megmozgatja, ha ideges, nyugtatja.

Nem védeném őket ennyire, ha a támadók nem volnának olyan ismerősen, kérlelhetetlenül diadalittasak, ha nem találnák meg azt a gyenge pontot, amellyel végre erkölcsi felhatalmazást lehet szerezni idegen emberek rendszabályozására. A passzív dohányosok védelmének ügye leng a selyemzászlókon. Az ártatlanoké, akiket mérgeznek a szabadosság emberei. Akiket oly félelmetesnek láttatnak, mint annak idején honfitársaik Cortez és Pizarro matrózait, kiknek orrán, száján dőlt a füst, mikor hazatérve partra szálltak.

Mi a nagyobb tapintatlanság? Füstöt fújni oda, ahol mások az oxigént keresik, vagy eltiltani akár barátainkat is attól, hogy egyébként békés örömük legyen? E kérdésre lehetetlen tisztességesen válaszolni, ha beszélni róla legfeljebb ott kinn, az erdőben vagy a kazamatákban lehet, ahol egyébként még rá is lehet gyújtani.