A véletlen úgy hozta, hogy csaknem egy időben mutatták be Alföldi Róbert (Bartis Attila regénye nyomán forgatott) Nyugalom című filmjét, és nevezték ki a színész-rendezőt a Nemzeti Színház igazgatójának.

Ezzel ki is tört a hisztéria. Néhány felizgult néző úgy gondolta, megrontás vádjával feljelenti a rendezőt, merthogy a vásznon egy kisgyerek az anyja bugyijában turkál. Hogy ez a tényeket illetően igaz vagy sem, ábrázoltatott-e vagy sem, most mellékes. A néhány idióta szavai nyomán viszont beindult a magát konzervatív-jobboldalinak mondott honi közeg, hogy a törvény pallosával elégtételt vegyen az ízlés és művészet eme vérnősző torzulásán. S annak ábrázolóján.

Milyen elégtételt? És kin?

Az elégtétel persze nyilván az lett volna, ha valamely bíróság elmarasztalja Alföldi filmjét. Ami heves reakciókat váltott volna ki mindenkiből, aki valamit is gondol a művészet szabadságáról. Esztétikai kategóriákról nemcsak nem illő, hanem lehetetlen bírói pulpitusról nyilatkozni. Ha ilyesmi mégis megtörténhetne, azt csak "A közízlés" nevében tehetnék. Műalkotások (vagy annak szánt termékek) esetében pedig "A közízlés" nem megfogható. (Ödipusz is beletúrt a mama bugyijába, máglyára hát Szophoklésszel!) Azt gondolnánk tehát, az alkotó szabadsága forog itt kockán. Az meg már csak ilyen: a művész azt gondolja, alkot, aztán kiderül, hogy szabott, varrt-e vagy csak fércelt. Ítél a kritika, a közönség, az utókor. A minősítéshez viszont hisztériailag nem jutunk közelebb.

A hisztéria, amely Alföldi "megrontó" filmjét kíséri, azonban ennél sokkal alantasabb. Az elégtétel utáni sikongatás nem a filmnek szól. (Bartis könyve nyomasztóbb és terheltebb erotikával, mint a film, a szerzőt mégsem jelentették fel.) Erkölcs-lihegést hallunk, de politikai torkokból. Most, hogy Alföldi a Nemzeti élére került (a székbe csak a nyár elején), programot meg társulatot hirdetett, hát mindjárt kardot kellett rántani ellene. Merthogy ezek nevezték ki. A film - csak ürügy.

Hecc kell meg kampány. Hecckampány.