Nagyon alacsony férfi volt, valószínűleg a lehető legkisebb konfekcióméretű öltönyt viselte - elegáns, modern szabás, halványszürke szín, alig egy árnyalattal sötétebb nyakkendő. Nem volt rajta kabát, pedig az állomáson, főleg a mozgólépcsőnél fújt a szél, a férfit azonban szemmel láthatóan sem ez, sem a hideg nem zavarta. Fürgén előrecikázott a tömegben, az elsők között lépett a mozgólépcsőre. Ott megfordult, majd akár egy matróz a tenger haragos hullámaitól imbolygó hajón, szétvetette a lábait, néhány pillanatig halovány mosollyal az ajkán figyelte, ahogy a lépcső a többiek fölé emeli, azután azt mondta: - Hát megint itt vagytok.

Éles, de csöppet sem bántó hangja volt. Arca nyugodt, vonásai kisimultak, csak a tekintete villogott. Sűrű, rövid, fekete hajába ősz szálak vegyültek. Körszakállt viselt, bajuszt nem.

- Az előbb már megmondtam: szánalmasak vagytok valamennyien.

Erre többen fölkapták a fejüket. Addig nem nagyon törődtek a férfival, hagyták, hadd furakodjon. Azt gondolták, valamelyik közeli bankban vagy kormányhivatalban dolgozik, siet, és azért kiabál, mert az útját állták. Most azonban, ahogy szónokolni kezdett, a figyelem középpontjába került.

- Nézzétek! - a férfi nagy lendülettel a mozgólépcső melletti falra, az egymás után sorakozó reklámposzterekre mutatott. - Hát ez az! Erről beszéltem. Benneteket csak ez érdekel. A sok színes kép, a csillogás, a talmi... Hogy miből van, meg hogy mi áll mögötte, az senkit nem izgat. A lényeg, hogy szép legyen. Meg jó drága. Igazam van?

A közvetlenül alatta lévő lépcsőfokon álló középkorú hölgy összerezzent az éles hangtól. Igyekezett elkerülni a férfi tekintetét, de a poszterekre sem akart nézni. Végül a cipőjét kezdte tanulmányozni.

A férfi megpróbálta egy újabb alanynyal fölvenni a szemkontaktust, ám amint a pillantása valaki máséval találkozott, amaz azonnal elfordította a fejét. Akik pár lépcsőfokkal lejjebb álltak, és ettől biztonságban tudták magukat, kíváncsian vizslatták a posztereket: kozmetikai cikkeket, ruhákat és utazásokat reklámoztak. Néhány közülük könyveket.

- Luxusautókon, pénzzel a zsebetekben mentek majd a pokolba - jelentette ki a férfi. - Mert oda fogtok jutni mindanynyian. Hiába vagytok gazdagok, ez csak a látszat, belülről olyan szegények vagytok, akár a templom egere. Nézzetek rám! Nekem nincs autóm. Nincs pénzem. Ruhám sincs, csak ez az egy. Én belül mégis gazdag vagyok. Azért, mert én hiszek. - Megcsóválta a fejét. - Ti sose fogjátok megtudni, mi az, hogy boldogság. Hogy mi az, hogy öröm. Meg hogy mi az a hit. Én tudom. Ti csak azt gondoljátok, hogy boldogak vagytok. Én azonban veletek ellentétben valóban boldog vagyok.

- De jó neked - mormogta egy fiatalember maga elé. A mellette álló lány kuncogott.

A szónokló férfi ezt nem hallotta meg.

- Igen, boldog vagyok! - kiáltotta teli torokból, és a magasba emelte karjait. A következő pillanatban megtántorodott és hanyatt esett. A lépcsőfok, amin állt, a mozgólépcső tetejére ért - egyszeriben elfogyott a támasz a lábai alól.

Karok nyúltak érte, fölrántották a férfit, aki hang nélkül, rezzenéstelen arccal, változatlanul villogó szemekkel fogadta a segítséget. Miután sikerült újra megvetnie a lábait, leporolta öltönyét, és egy vaskorlátnak támaszkodva nézte a körülötte nyüzsgő-siető embertömeget. Ezúttal csöndben maradt. Kis idő múltán, mintha elunta volna a tétlen várakozást, a korábbiaknál jóval lassúbb léptekkel elindult kifelé a metróállomásról. Hideg volt, de odakint hétágra sütött a nap.