Ebben az értelemben az "ananké" szó jelentése: szenvedés, gond, szükségszerűség. Jelenti továbbá a kényszerű eszközöket, mint például: börtön, láncok, béklyók... Második, meglepő jelentése: vérrokonság... Az ťanankéŤ mint sors tehát a kényszer és vérrokonság öszszekapcsolásában fejeződik ki."

Az egyén életében szinte minden akaratlan találkozáson, véletlen egyezésen, alkalmi választáson átüt egyfajta öröklött, kényszeresen átvett-követett sorsminta - a családi sorsminták valamelyike. Szondi szerint a sorsot főképpen ez a belülről fakadó mintakövetési kényszer határozza meg, ezen keresztül pedig a "vérrokonság", tehát az ősök vagy elődök. A követett sorsminta kiütközik az egyéni élet minden területén: szerelemben, barátságban, munkában, betegségében, még a halálban is.

Mégsem vagyunk teljesen kiszolgáltatva kényszersorsunknak, mintha életünk csupán a személytelen sors gépezetének gyakorlóterepe lenne, a sorsminta pedig afféle számítógépes program, amely újra meg újra lefut az egyéneken. A sors ugyan behatárolt a biológiai öröklés, a kényszeres mintakövetés, a külső körülmények által, bizonyos mértékig azonban előrelátható és irányítható is. Mint Szondi mondja: a kényszer a szabadság egy darabkájával egészül ki, föltéve, hogy megvan valakiben a szükséges szellemi erő és szilárd akarat, hogy e szabadsággal éljen. Az ember képes fölismerni sorsában a kényszert, és ez esetben sorslehetőségeinek családi készletéből másik sorsot választhat magának. A sorsnak ezt az "én" által választott és a személyiségbe integrált részét nevezi Szondi választott sorsnak. Végső soron e kettő - kényszersors és választott sors - dialektikus játékából formálódhat ki a személyes sors. (Természetesen Szondi még valóságos sorslehetőségek közötti valóságos választásra gondolt, nem pedig a tömegkultúra által előre gyártott, színes, bazári sorsokra, amelyekbe csak bele kell bújni, mint egy trikóba, használat után pedig eldobhatók.)

Sorsa formálására azonban csak erős személyiség képes. "Minél nagyobb a szabadság darabja, vagyis minél erősebb a választó Én, annál könynyebb a sorsot elviselni. Azok az emberek, akik az ősök öröklött kényszerének teljesen ki vannak szolgáltatva, többnyire Én-gyenge személyek, akik nem egyéni sorsukat élik, hanem Én nélkül a kényszerített családi sorsot ismétlik. De sors-e a múltban egyszer már lefutott élet puszta megismétlődése? A kényszersors az Én szabad választása nélkül tulajdonképpen nem sors, hanem csak Én nélküli élet, és éppen ezért: sors nélküli vegetáció. Csak aki maga választ, rendelkezik saját, személyes sorssal." A kényszersors felülírására, megváltoztatására való képtelenség, a kényszersors rámerevedése az egyén életére Szondi szerint nem más, mint sorsbetegség.

De nemcsak egyéneknek lehet kényszersorsuk, hanem közösségeknek - társadalmi csoportoknak, intézményeknek, országoknak, pártoknak is. Sorsuk van a civilizációknak, birodalmaknak, országoknak, népeknek, kasztoknak, osztályoknak is és gyakran ez is kényszersorsként írhat le. Gondoljunk a birodalmak sorsára. A társadalmi osztályok sorsára. Államok és pártok sorsára. Egyik esetben sem könnyű az öröklött, tudattalanul követett kényszersorsot feltörni és más sorsot választani. Elég futó pillantást vetni az európai nemzetek vagy egyes politikai pártok sorsának alakulására, hogy megértsük, milyen keservesen nehéz vállalkozás ez. Ilyenkor beszélünk a múlt megismétlődéséről. Ha a politikai közösség Én-gyenge, azaz hiányzik vagy elbizonytalanodott Én-tudata és öntudata, ha megroggyant akarata, ha összezavarodott szellemisége, ha tehát nincs rálátása a mozgását belülről meghatározó kényszersorsra, akkor az könnyen rámerevedik, és újra meg újra meg fog ismétlődni, amit pedig a közösség elkerülni akart. Gyakran éppen azzal, ahogyan el akarja kerülni megismétlődését.

De hagyjuk a pártok kényszersorsát, bár a politikai anankológia számára, már ha lenne ilyen, valóságos kincsesbánya lenne az intézmények, szervezetek, mozgalmak sorsának kutatási területe. Vegyük most csak a magyar kényszersorsot, amelyben, hisz magyarok vagyunk, mindannyian és kényszeresen osztozunk. Vagy így, vagy úgy, hogy nem vagyunk hajlandók osztozkodni, beköltözünk balsorsunk zord sziklavárába és kizárjuk innen a méltatlanokat, akik nem rágódnak az örök sorskérdéseken, nem búslakodnak eléggé, ergo: nem is igazi magyarok. A magyar társadalom e folytonos önmegosztása, önmaga kizárása önmagából, s a nyomában támadó tudathasadás és viszálykodás a magyar kényszersors talán legállandóbb és legvégzetesebb tényezője.

Miben ismerhető fel mármost a magyar kényszersors visszatérő mintázata? Mindenekelőtt a sorsdöntő pillanatok elmulasztásában (az ugrani - kiugrani, átugrani, elugrani nem tudásban), a szerencsétlen helyzetekhez való "odakozmálásban", a sikerhez, a felemelkedéshez, a nyugodt munkálkodáshoz szükséges feltételek kikényszeríteni vagy kiharcolni nem tudásában. A nagyfokú infantilizmusban, ami - attól függően honnan nézik - hol fennkölt idealizmusnak, hol sorsrontó vagy sorsbeteljesítő elmebajnak látszik. A politikai Én-hasadás vagy két-Énűség persze, egyetlen közösség szellemi tisztánlátásának sem tesz jót, szétforgácsolja erőit és végletesen elbizonytalanítja akaratát.

A magyar kényszersors a visszájára fordulás meséjét követi: a legjobb helyből hirtelen legrosszabb hely lesz; a legszebb sikerből csúf kudarc; a tündöklő szárnyalásból nagy nyekkenés vagy szakadékba zuhanás; a már-már megnyert mérkőzésből az utolsó percekben bekapott gólokkal kínos vereség; a magabiztos fölényből kishitű meghunyászkodás, a hősi tartásból szolgai megalázkodás, a legszebb reményekből mélységes csalódás és kiábrándulás. A magyar kényszersors abban áll, hogy a történelem nyugalmi periódusaiban fölhalmozott társadalmi előnyök és javak, gazdasági pozíciók és politikai esélyek az elközelgő, már-már biztosnak látszó nagy sikerrel és szép reményekkel egyetemben hirtelen szertefoszlanak. Ámde nem külső csapások, ilyen-olyan ellenség, erősebb rivális cselvetései folytán, hanem önsorsrontó belső meghasonlás, ádáz viszály, széthúzás, ölre menés következtében. A magyar társadalom vagy ennen kezével veri szét önmagát, vagy passzívan tűri, hogy a mindenkori politikai osztály tegye ezt a remélt győzelmi konc körül tülekedve, a semmin marakodva. Így válik az ország élenjáróból sereghajtóvá, első csatlósból utolsó csatlóssá, legbékésebb helyből legbékétlenebb hellyé, legvidámabb helyből legkomorabb hellyé. Hol itt, hol ott csendül fel a "valahol megint utat vesztettünk" kesergője avagy a "kényszerpályán vagyunk" szintén közismert nótája, hogy csak a legfülbemászóbbakat említsem. Így csap át a világ ellen benyújtott kereset önvádba és önmardosásba, a dicsekvés megszégyenülésbe, az önhittség kishitűségbe, a melldöngető elhivatottságtudat letargiába és nemzeti nihilizmusba.

A sorskényszer, ami egyfajta sorsbetegség, döntően abból adódik, hogy - a történelmi be- és leszorítottság következtében - a magyar társadalom Én-tudata (vagy mi-tudata) rendkívül gyönge, akarata szétforgácsolt, öntudata meghasonlott. Sem piaci alapon megszervezett országos lelki tréninggel, sem ideológiai-politikai agykontrollal, sem hatalmi szóval és kényszerrel nem lehet elővarázsolni a társadalomból ezt az erős, egységes Én-t. Sőt éppen az a legrosszabb, ha az erős Én-t felülről és kívülről, mesterségesen, többnyire állami úton próbálják létrehozni és mintegy "beültetni" a társadalomba. Ez gyakorlatilag szinte mindig valamilyen állami ideológia "beültetését", vagy az erős Én-tudattal megáldott vezér ország nyakára ülését jelenti. A magyar társadalom évszázadok óta tartó Én-gyengeségének, Én-renyheségének, kényszersorsának éppen az erőszakos állami gyógymódok, a mesterséges Én-teremtési kísérletek a legfőbb, ha nem is kizárólagos okai.

Magyarország, a magyar társadalom - sorsbeteg. Én-je meghasonlott, saját hasonmásaival viaskodik, paranoiás és hisztérikus tüneteket produkál. Sorra megbénulni látszanak a társadalmi Én legfontosabb funkciói: mindenekelőtt az akaratfunkció (a jelenre irányuló igenlés vagy tagadás) és a hitfunkció (a jövőbeni célokra irányultság). A sorsépítésben, a kényszersors megváltoztatásában a döntő tényező Szondi szerint az Én hitfunkciója, mivel ez hídként funkcionál a szabadság és a kényszer, a választási lehetőségek és az öröklött vagy tudattalanul követett minták között. Hasonlóképpen van ez a közösségek esetében is. Csak a hitfunkció - a társadalom saját erejébe, lehetőségeibe, sikerességébe vetett hite - szabadíthatja meg a közösséget a jövő lidércnyomásától, csak ez képes megbékíteni a közösséget öröklött történelmi sorsával, kényszersorsával, csak így írható át a kényszer szabadsággá.

A magyar társadalom e folytonos önmegosztása, önmaga kizárása önmagából,
s a nyomában támadó tudathasadás és viszálykodás a magyar kényszersors talán legállandóbb és legvégzetesebb tényezője.