A magyar külügyminiszter szerint Koszovó elismerése az a gesztus, mellyel a térségben a leggyorsabban és a leghatékonyabban elérhető a nyugalom.

Hogyan értelmezhetjük ezt a kijelentést?

Nyilván csakis úgy, hogy a "rend" csak akkor "állítható vissza", ha a többségnek Koszovóban is, mint a világ egyéb tájain "jogalapot" teremtünk arra, hogy maradék kisebbségét pacifikálja. A széles körű autonómia, amelyet a szerb hatalom a bécsi tárgyalásokon a koszovói albánoknak felajánlott erre természetesen nem lett volna "alkalmas", hiszen annak keretei közt sem a szerbiai többség nem lett volna képes "megrendszabályozni" az albánokat, sem az albánok a koszovói szerbeket. Azaz a két fél kénytelen lett volna valamiféle nemzeti konszenzust kialakítani. Csakhogy ez a konszenzus - demokratikus körülmények közt - csak akkor lehetne maradandó, ha a többség elismerné a kisebbség nyelvi-kulturális egyenjogúságát, magyarán a politikai nemzet nyelvi-kulturális pluralizmusát, többnemzetiségű jellegét. Ennek az alternatívának az elvi szentesítésére azonban a nemzetközi közösség legbefolyásosabb államai nem hajlandóak, mert a teljes egyenjogúság elismerésében az állami egységet fenyegető tényezőt látnak. És azért láthatnak, mert továbbra is igényt tartanak arra, hogy a többség és a kisebbségek viszonyát a többség kisebbségek fölötti hegemóniájának íratlan "törvényei" szabályozzák. Ennek a hegemóniának az igénye pedig a kisebbségek számára lehetetlenné teszi, hogy önként fogadhassák el a többséget "megjelenítő" állam fennhatóságát.

A szerb terror által felszított nacionalista indulatokon túl, lényegében ez az oka annak, hogy az albánok, hátuk mögött a nyugat vezető államainak a támogatásával, a szerb és az orosz tiltakozások dacára és a legszélesebb körű autonómia perspektívájában sem tehettek le függetlenedési szándékukról. Az autonómia kérdésében ugyanis a nyugati államok zöme (a kelet-közép-európaiakról nem is beszélve) ma is elutasító állásponton van, az albánoknak tehát semmi okuk nem lehetett arra, hogy ennek a megoldásnak a távlati hatékonyságában megbízhassanak. Sőt, ez az álláspont arra a reményre is feljogosíthatja őket, hogy az általuk "garantált" szerb autonómia ugyanúgy írott (és ekként is átmeneti) malaszt marad, mint a Székelyföld II. világháború utáni "autonómiája". Főként ha a szerb (és általában a kelet-közép európai) közvéleményben továbbra is a nemzeti mitológia kisebbségellenes doktrínái dominálhatnak. Gyakorlatilag háborítatlanul.

Hogy ez nem szükségképpen van így, azt a kanadai Québec példája meggyőzően bizonyíthatja. A kisebbség és többség kanadai egyenjogúsága és a nyelvi kulturális vonatkozásban is érvényesített demokrácia lehetővé tette, hogy - egy erősen nacionalista francia kisebbség agitációja dacára - a tartomány francia többsége két alkalommal is elutasítsa az elszakadási törekvéseket. S ennek az attitűdnek a kelet-közép európai kisebbségek ma már őszinte hívei. A felmérések tanúsága szerint a romániai magyarság nagy többsége immár (a román nacionalisták támadásainak dacára is) a mind toleránsabbá váló Romániát kezdi érzelmi vonatkozásban is hazájának tekinteni, s hosszú távra is itt szeretne berendezkedni. A folyamat persze még nem visszafordíthatatlan, a román közvéleménynek ezt még meg is kell "engednie" nekünk.

Azokban az államokban, ahol a többség a rejtett vagy nyílt kényszerintézkedések révén másodrendű állampolgárokká alacsonyítja a kisebbségeket, ahogyan az még a nyugat számos - formailag demokratikus államában is - történik, a kisebbségi autonómiák - természetszerűen - főként az államból való kiválás törvényes lehetőségét teremthetnék meg. Egy autonóm területen vagy szövetségi államban, melyekben a helyi többség nem gátolható meg abban, hogy preferenciáit szabadon kinyilváníthassa, a kiválás valóban nem akadályozható meg. Illetve csak akkor, ha a többségi állam (ahogyan Kanada is) elismeri a kisebbségek kiváláshoz való demokratikus jogát (ez Will Kymlicka szerint is a kisebbségi kérdés rendezésének egyik alapfeltétele), s olyan magabiztosságot és derűlátást alakít ki bennük, mely a nacionalista propagandát is képes ellensúlyozni. Ez esetben a nacionalista önzést az együttélés előnyeinek racionális belátása háttérbe szoríthatja. A kisebbség, ezt sugallja a romániai magyarok szemléletének átalakulása is - hajlamos "hálával" viszonozni a többségi gesztusokat. Sajnos, a nemzetközi közösség államainak többsége - rövid távú megfontolásokból - efféle gesztusokra ma még alig hajlandó.

Ha más megoldás "nem mutatkozik" - önnön kinyilvánított elvei ellenére is - újra és újra a kiválás támogatása mellett voksol.

Ez ellen a döntés ellen természetesen nehéz lenne érvelni. Merthogy demokratikus körülmények közt minden közösségnek megfellebbezhetetlen elvi joga van (de legalábbis kéne legyen) arra, hogy maga döntse el: a terület melyen él, milyen politikai közösséghez akar tartozni. Ezt a jogot csak az adott területen élő egyéb közösségek hasonló joga írhatná fölül. Kérdés azonban, hogy milyen alapon jelölhetőek ki a "terület" határai. Mert ha Erdélynek, a Partiumnak és Bánságnak demokratikus joga volt kiszakadni a magyar királyságból, s az államon belüli többségnek ezt nem volt joga szavazataival megakadályozni, akkor a Székelyföldnek vagy Kalotaszegnek is joga lehetne kiszakadni Erdélyből, sőt az ily módon függetlenedett Székelyföld román többségű települései vagy akár Székelyudvarhely December 1 utca 10-ben lakó román családjának is joga volna kertes házával kiszakadni Udvarhelyszékből, de maga a család is aláaknázhatná a házastársi ágy középvonalát, ha az asszony éppenséggel magyar, a férfi meg román.

Ez lenne a "következetesen végigvitt" demokrácia!

Ennek az "elismerése" azonban az államok végét is jelentené. A nemzetközi közösség kénytelen tehát határt szabni a darabolásnak. Sőt. Bizonyos államok esetében még a gondolatot sem hajlandó mérlegelni. Koszovónak joga van a függetlenséghez. A képzeletbeli Kurdisztánnak vagy Baszkföldnek azonban nincsen. Hogy miért? Csak. Illetve, ha a kérdés nem hivatalos, azért mert az egyik függetlenségét a világrendszer domináns államai, az Amerikai Egyesült Államok és Nyugat-Európa támogatja, a másikét meg nem. Ilyen egyszerű.

Persze ennél is egyszerűbb lenne feltenni a kérdést, miért akar kiválni Koszovó Szerbiából, a "kurdföldek" Törökországból, Iránból, Oroszországból, a "baszkföldek" Spanyolországból, illetve Franciaországból? És miért nem akar Québec Kanadából? Ezt a kérdést, különös módon, senki (még az egyébként oly "szókimondó" orosz NATO-nagykövet) sem feszegeti. Talán azért, mert a válasz "evidens". Az albánok csak Albániában a kurdok egy független Kurdisztában, a baszkok a független Baszkföldön érezhetnék albánoknak, kurdoknak, baszkoknak magukat, mindenütt másutt másodrendű állampolgárokként (vagy még akként sem) kezelik őket. Független államaikban viszont ugyanúgy semmibe vehetnék a velük együtt élő szerbeket, macedónokat, montenegróiakat, spanyolokat vagy franciákat, mint ahogyan jelenleg az utóbbiak veszik semmibe vagy majdnem semmibe őket.

A québeci franciát ezzel szemben senki nem tekintheti másodrendű állampolgárnak. A tényleges nyelvi-kulturális egyenjogúság, a kölcsönös két- vagy többnyelvűség, a mindenki számára kifizetődő együttműködés, végső elemzésben a két nyelven nyikorgó családi ágy alternatívája tehát (ha Svájcot nem számítjuk is) legalább egy esetben bizonyosan működőképes.

Véletlen lenne, hogy egyben az a legdemokratikusabb is?

Egy efféle a megoldást azonban a demokratikus Magyarország sem támogatna. Ő ugyanis Viktorostól és Ferencestől az elszakadás híve. "Dögöljön meg a szomszéd kecskéje is", ahogyan a román közmondás mondaná. Pedig - amint azt Antall Árpád háromszéki RMDSZ-képviselő javasolja - mi magyarok most valóban megragadhatnók az alkalmat arra, hogy félreérthetetlenné tegyük: nem az államok - végső fokon mindig erőszakos akciók nyomán "lehetővé váló" - feldarabolásában, hanem a békés, demokratikus eszközökkel kivívott nemzeti egyenjogúságban, az un. nemzetállamok nemzeti pluralizálásában vagyunk érdekeltek.

Koszovót persze elismerjük, de nem tudjuk helyeselni sem azt, ami ott történt, sem azt ami történik és nem tarthatjuk valódi megoldásnak sem. Hogy a feldarabolás a kisebbségi kérdést nem megoldja, hanem minden esetben csak súlyosbítja, azt Trianon és Párizs után a Monarchia utódállamainak elvadult nacionalizmusa (Magyarországot is beleértve) fölösen bizonyíthatta. Azt meg, hogy az új nemzeti államok létrehozása csak fokozta - és máig fokozza! - a nacionalista indulatokat, éppenséggel a jelenlegi román magatartás szemléltetheti. Románia annak ellenére ellenzi dühödten Koszovó kiválását, hogy az demográfiailag és morálisan is megalapozottabb Erdély egykori "kiválásánál". Hatalmas adag "nemzeti" elvakultságra van szükség ahhoz, hogy a kettős mércét egy immár hivatalosan is "európai" állam közvéleménye még mindig ennyire gátlástalanul (igaz, ma már tiszteletre méltó értelmiségi kivételekkel is) alkalmazhassa. S persze az is önmagáért beszél, hogy a nemzetközi közösség ezt a nyilvánvaló abszurditást szó nélkül hagyja. Hiszen ezzel elismeri, hogy maga is feloldhatatlan ellentmondások közt vergődik. A feldarabolás logikája ugyanis csak akkor nem zárja ki az egységesülés logikáját, ha az - az egységen belül - tovább folytatható. Azaz, ha az unió államai elismerik önnön belső autonomizálásuk-föderalizálásuk létjogosultságát. Ennek azonban - legalábbis kelet-közép-európai aspektusban - épp az ellenkezőjéről van szó.

A jelenlegi helyzetnek arra kéne figyelmeztetnie a nemzetközi közvéleményt, hogy amíg Kelet-közép Európában olyan viszonyok uralkodnak, melyek egy terület állami hovatartozását még mindig "élet és halál" kérdésévé tehetik (szerencsére ma már inkább elvileg semmint a gyakorlatban), amíg a Koszovóban élő albánok csak és csakis egy "független" Koszovóban, a szerbek pedig csak és csakis a "szuverén és egységes" Szerbiában képesek elgondolni szabadságukat, a nemzeti ellentétek hosszabb távon semmiképpen sem oldhatóak meg. A kérdés megoldására a térség népeit csakis a kulturális pluralizmus, az együtt élő népcsoportok valóságos jogegyenlősége, s az ezt garantáló kollektív jogok tehetnék képessé. S ezek a kisebbségek elszakadási törekvését is értelmetlenné változtathatják. Hiszen az egyenjogúság révén, az egymásrautaltság és az együttműködés légkörében ők is erősebbeknek érezhetnék magukat, mint külön utakon imbolyogva.

Ezt a tanulságot azonban a nemzetállami gőg ma még a nyugati államok zömében sem teszi elérhetővé. A tárgyilagos önvizsgálat a saját kisebbségekkel való méltányos megegyezés helyett ma még ők is inkább a tűzzel játszanának.

Mert Koszovó "példája" csakis azt tanúsíthatja, hogy az önrendelkezés továbbra is kizárólag erőszakkal érhető el. Ez a felismerés e pillanatban talán veszélytelennek tűnhet, de ha a nemzetközi erőviszonyok úgy alakulnak, a megoldatlan kisebbségi kérdések ismét (akárcsak a Második Világháború küszöbén) elkerülhetetlenül a nemzetközi konfliktusok melegágyaivá válnak majd, hiszen a fennálló helyzet megváltoztatásában érdekelt (újabb) nagyhatalmak a helyzetükkel elégedetlen kisebbségeket mindig könnyűszerrel ötödik hadoszlopként használhatják. S az utóbbiak annál alkalmasabbakká válnak e "szerepre", minél durvábbak azok a retorziók, melyekkel többségi államaik megpróbálják majd "visszatartani" őket.

Persze a nemzetállami homogenizáció erőltetése tűnhet "racionális" törekvésnek is. Ha a kisebbségek eltűnnek, eltűnik ugyebár a probléma maga is. Kérdés azonban, hogy van-e erre elegendő idő? A nemzetközi erőviszonyok átrendeződésének felgyorsulása azt sugallja, hogy nemigen lehet. Akkor pedig - ha csak az államon belüli kulturális közösségek közti viszonyokat, illetve az államközi kapcsolatrendszert nem sikerül rövid időn belül tényleg demokratizálni - nagy bajban vagyunk.

Úgy tűnik: a történelemnek a kisebbségi kérdés vonatkozásában is egyetlen tanulsága van: nem tanulunk belőle semmit.

A szerző az erdélyi Brassói Lapok publicistája