A konzervatív oldal ezzel szemben kifejezetten utálja John McCaint, de fegyelmezetten elfogadja, hogy George W. Bush finoman szólva sikertelen ténykedése után jobbról csak egy ilyen különc, saját útját járó jelöltnek lehet esélye - ha egyáltalán.

Az ilyen helyzetre mondják az amerikai angolban, hogy "tökéletes vihar": míg Clinton és Obama még hetekig, talán hónapokig egymás szapulására pocsékolja energiáját, pénzét és politikai tőkéjét, addig McCain nyugodtan építgetheti kampánygépezetét, és egyszerre két mumussal ijesztgetve kunyerálhat adományokat. Liberális szempontból nézve ez a legrosszabb, ami történhetett. Nem olyan régen még úgy tűnt, akkor sem veszíthetik el az elnökválasztást, ha Caligula császár a római szenátusba is beválasztatott lova, Incitatus valamelyik késői leszármazottját indítják. Most már ellenben nem mehetnek biztosra. Bár november 4-ig még sok idő van hátra, a jelöltek és a Demokrata Párt vezetői is tudják, John McCain nehéz ellenfél lesz, akinek nem szabad nagy előnyt adni.

A CNN hat héttel ezelőtt tévévitát rendezett, amelyre a demokrata párti jelöltek közül már csak Hillary Clintont és Barack Obamát hívták meg. Az egyik legtapasztaltabb amerikai tévés műsorvezető, Wolf Blitzer az élő adás vége felé föltette a kérdést: a vetélytársakat sokan potenciális "álompárosnak" tartják, nem akarnak-e netán együtt indulni az elnöki és az alelnöki címért? Obama sietett válaszolni: "Az attól függ, kinek a neve van fölül a szavazócédulán." Aztán az ismételt kérdésre hozzátette, hogy "Hillary mindenkinél ott lenne az alelnökjelöltek listáján." Clinton csak annyit mondott, hogy a választásoknak egységes, győzelemre kész Demokrata Párt fut majd neki.

Az utóbbiért azonban tenni is kéne valamit, mert most könnyen elképzelhető, hogy pont fordítva lesz. Még össze sem számlálták, hol, ki nyert, amikor a tendenciák láttán már kedd este felvetődött a kérdés: elképzelhető-e, hogy a két jelölt összeáll, és ilyen vagy olyan sorrendben, de együtt indul? A lehetőség elvben csábító, hiszen egy remek jelöltnél nyilván még jobb két remek jelölt. A gyakorlatban nem biztos. Az elnökjelöltek általában erős egyéniségek - kevésbé finoman fogalmazva: exhibicionisták. Clinton és Obama most ellenséges vadászpilótákra hasonlít, akik száguldanak a másik felé, de egyik sem rántja félre a kormányt, részben makacsságból, részben, mert akkor nagyobb célfelületet kínál. Ha elég kitartók, mindketten belebukhatnak a manőverbe.

Obama még csak most lesz 47 éves, nyolcévi alelnökség után is csupán 55 lenne, ideális elnöki kor. Csakhogy meghunyászkodása - most, hogy a delegátusok tekintetében az élen áll, és a választott küldöttek között az előnye gyakorlatilag behozhatatlan - a fekete kisebbség történelmi sérelmeit idézné hívei elé. Azt a nem túl régen lezárult kort, amikor egy fekete férfi - legalábbis Délen - nem nézhetett egy fehér nő szemébe. A fiatalok és a feketék egyelőre lelkesek, minden eddiginél aktívabbak, de nem valószínű, hogy ez a hangulat akkor is megmaradna, ha Obama a siker kapujában visszatántorodna. Clinton most 60, ő már nem nagyon "ér rá" az alelnökséggel bíbelődni. Ráadásul már bebizonyosodott, hogy kifejezetten nehezen viseli a másodhegedűs szerepét. Nőszavazói sem feltétlenül bocsátanák meg, ha elfogadná a tradicionális nemi szerepet, és fejet hajtva elfogadná, amit "a férfiak" juttatnak neki. Az pedig mindkettejüket riaszthatja, hogy - eltekintve a Bush évei alatt minden idők legbefolyásosabb alelnökének bizonyult Dick Cheneytől - a poszt nem jár gyakorlati feladatokkal. Az alelnök egyetlen alkotmányos szerepe a várakozás: belecsap-e a mennykő az elnökbe, vagy sem. Minden más megbízatása az elnök kegyétől függ, márpedig a hiperaktív Obama vagy Clinton aligha mondana le a másik kedvéért hatásköre bármelyik részéről. Az sem használ, hogy ők ketten, bár sokáig komoly erőfeszítést tettek a vita civilizált hangnemének megőrzésére, végül ráfanyalodtak a személyeskedő, negatív kampányra.

A legfontosabb azonban az, vajon nagyobb esélyük lenne-e egymás oldalán a végső sikerre, mint külön-külön, egy másik, a praktikus szempontok szerint választott alelnökjelölttel. Reális a veszélye annak, hogy a két karizmatikus politikus nem erősítené, hanem inkább kioltaná egymás vonzerejét. Azt gyakorlatilag ki lehet zárni, hogy bármelyikük külső erő hatására vállalná a "kényszerházasságot". Az egyetlen eshetőség az, ha valamelyikük többé-kevésbé önként, saját belátásból ajánl alkut. Ennek valószínűsége azonban csekély.

Amerika fiatal ország, ehhez képest óriási jelentőséget tulajdonít a precedenseknek. A mostani elnökválasztás azért is rendkívüli, mert nyolc évtizede nem volt rá példa, hogy sem elnök, sem alelnök nem indul a Fehér Házért. Győzelme esetén a három jelölt mindegyike történelmet írna: az első fekete, az első nő vagy a legidősebb korban megválasztott elnök lenne. De a modern elnökválasztások során az sem fordult még elő, hogy valamelyik nagy párt úgy jusson el jelöltállító konvenciójáig, hogy nincs egyértelmű, vagy legalább világos fölényben lévő jelöltje. A kérdés általában már Iowa és New Hampshire, de legkésőbb a február eleji "szuperkedd" után el szokott dőlni. A pártok ettől kezdve építik a jelöltet, pénzt gyűjtenek neki, és megpróbálják csúcsformába hozni. Mindent a sikerének rendelnek alá, az egész konvenció PR- és médiaszakemberek által felépített show, ahol nem hoznak fontos döntéseket, hanem az addigra már praktikusan megválasztott jelöltet igyekeznek minél előnyösebb színben feltüntetni. Sporthasonlattal: ez nem az NBA döntőjének hetedik, mindent eldöntő mérkőzése szokott lenni, hanem az All Stars gála zsákolóversenye.

A Demokrata Párt hajója most ismeretlen, veszélyes vizekre tévedt. Nincs kipróbálva, hogy a belső versengés elhúzódása az érdeklődés ébrentartásával - és a republikánus jelöltnek a partvonalon kívülre, nézői szerepbe szorításával - használ, vagy ellenkezőleg, árt. Az is előfordulhat, hogy a liberális pályázók addig edzenek egymás ellen, amíg egyikükből verhetetlen bajnok válik. De az is, hogy tönkreteszik egymást, s mire egyikük ezer sebből vérezve, fáradtan és üres zsebbel eljut a finisig, már könnyű prédája lesz a kipihent, pártja egységes támogatását élvező John McCainnek.

Tizenhat előválasztás van még hátra, de a Demokrata Párt igazságosságra törekedő szabályai gyakorlatilag most már garantálják, hogy az augusztus 25-én Denverben öszszeülő konvencióra egyik jelölt se utazhasson biztos többséggel. Az előválasztásokon összesen 3253 küldöttet választanak. Ebből egyelőre lejön Michigan 156 és Florida 185 delegátusa, mert a két állam demokrata pártszervezete megsértette az országos bizottság szabályait. Még nem világos, hogy mi lesz ezekkel a küldöttekkel, akiknek többsége Clinton táborát erősítené. Van még 794 szabadon szavazó szuperdelegátus, akik azzal nyerték el a kiváltságot, hogy különböző választott politikai tisztségeket töltenek vagy töltöttek be. (Tom Lantos halálával már csak 793, és biztos lesznek mások is, akik nem tudnak majd részt venni a konvención.) A jelölt megválasztásához elvben 2025 voks kell, ennyit a kötött mandátumú delegátusok közül már se Obama, se Clinton nem fog tudni megszerezni. A döntés tehát mindenképpen a pártelitre, a szuperdelegátusokra marad.

Máris felmerült az a morális és politikai dilemma, hogy a párt színeiben megválasztott tisztségviselők kötelesek-e szavazóik többségi véleményének megfelelően voksolni. Elvben nem, de rosszul venné ki magát, ha nem vennék figyelembe a választási folyamat eredményét. Mindkét kampány aktívan udvarol a szuperdelegátusoknak, akik között először a remek pártkapcsolatokkal rendelkező Clintonnak volt nagy előnye, ám Obama sikerszériája többeket megingatott. Ha a texasi és ohiói győzelem legalább ezt a folyamatot megállítja, már azzal is növeli Hillary Clinton esélyét.

Mint tudjuk, Közép-Európában ilyesmi sosem fordulhatna elő, de Amerikában jelenleg mindkét párt bízik abban, hogy majd az ellenfél vezéralakjainak hibái, személyes gyengeségei segítik győzelemre. A republikánusok örömtüzeket gyújtottak Clinton texasi győzelme nyomán: hurrá, tovább tart a liberális oldal megosztottsága. A demokraták se búsultak, amikor azt látták, hogy George W. Bush már a keddi előválasztások másnapján a Fehér Házba hívta McCaint, és együtt fényképezkedett vele. Ők ketten 2000-ben késhegyre menő előválasztási csatát vívtak.

Bush és a konzervativ jelölt kapcsolata azóta is meglehetősen feszült, bár McCain támogatja az iraki háborút, és 2004-ben kampányolt Bush mellett. Rögtönzött sajtótájékoztatójukon azonban többen is megkérdezték, nem árt-e McCainnek a népszerűtlen elnök támogatása. Bush először tréfával ütötte el a dolgot, mondván, hogy ha a sikerhez az kell, ő szidni is hajlandó a szenátort. Végül aztán elvesztette a türelmét, megrótta a kényelmetlen kérdéseket közbekiabáló riportereket, és visszatessékelte vendégét a házba. Minden fotó, amelyen Bush együtt látható McCainnel, a demokraták malmára hajtja a vizet, mert szavazatokat visz el a republikánus jelölttől. Másrészt utóbbinak szüksége van az elnökre és a mögötte mindmáig kitartó, 32-35 százaléknyi, főként a vallásos jobboldali szárnyhoz tartozó szavazóra, mert nélkülük nem tudja mozgósítani saját pártját. Igazi csapda.

Felelőtlenül jósolgatni mindenki tud. A dublini Intrade fogadási irodánál azonban kedd reggelig nagyjából 60 millió dollárt tettek fel az amerikai elnökválasztásokra. Szerda reggel a fogadók egy része foghatta a fejét. A demokrata párti elnökjelöltséget addig nagyjából 85,1:14,2 arányban Obamának jósolták, az eredmények fényében a prognózis szerda estére 73,4:27-re változott. Az elnökválasztás végkimenetelét tekintve Obama 45, McCain 37,9, Clinton 19 százalékon állt. A Nobel-békedíjas Al Gore volt alelnököt is jegyzik, árfolyama szerdán este 1,4 százalék volt. Vagyis 14 centért lehetett megvenni azt a tiketet, amely Gore győzelme esetén 10 dollárt fizet. Sportfogadási értelemben jó bolt. Legalábbis nem lehet vele sokat bukni.

Washington, 2008. március

KI LESZ A 44-IK? Két évet is igénybe vesz, mire Amerika kiválasztja új elnökét. A procedúra hosszú és nehezen átlátható. Mi mégis megpróbáljuk elmagyarázni a folyamatot, és állandó frissítésekkel bemutatjuk a verseny állását. INFOGRAFIKA >>

Ritka pillanat: hárman együtt (Hillary, Obama, McCain)