Hökkentő műsor volt, nyilván ismétlik még nemegyszer.

A Mezzón.

Pedig ezt a másfél órás dokumentumfilmet nem csupán az egyes csatornán kellene adni főműsoridőben, de a kultuszminisztériumban ezerszám sokszorosítani, és a magyar iskolákba eljuttatni kötelező anyagként.

A film a Daniel Barenboim karmester és zongoraművész és Edward Said orientalista által alapított zenekar történetét mutatja be, és persze sokkal többet annál. A zenecsatornán ez egyszer nem zenefilm ment.

Az 1942-ben Buenos Airesben született orosz zsidósarj világpolgár és világsztár, argentin-izraeli-palesztin (!) állampolgár Daniel Barenboim és a - Kairó és az Egyesült Államok angol nyelvű iskoláiban kikupálódott - keresztény palesztin orientalista Said a kilencvenes évek elején egy londoni hotel halljában botlottak egymásba véletlenül. Attól kezdve Said 2003-ban bekövetkezett haláláig napi kapcsolatban álltak, vég nélküli párbeszédeket folytattak, négyszemközt, levélben, telefonon, magnóval és publikum előtt zenéről, irodalomról, vallásokról, Közel-Keletről, zsidóságról, iszlámról, és újra és újra arról, ami mindezt átlengi, átszalagozza, átlényegíti, megmagyarázza, élhetővé és érthetővé teszi, a zenéről, Wagnerről, Mozartról, Beethovenről. (Said huszonegy könyve közül egy, az Orientalizmus című fő mű 2000 óta az Európa Kiadónak és Péri Benedek fordítónak köszönhetőn olvasható magyarul. Ugyanezen kiadó 2002-ben Kánon és ellenpont címmel Szilágyi Mihály fordításában megjelentette Barenboim és Said "beszélgető" könyvét is.)

A történet roppant szerteágazó és nagyon tanulságos. És persze végül mégiscsak végtelenül egyszerű. Arról van szó, hogy az ember mindenekelőtt ember. És csak azután arab, zsidó, keresztény, német, latin vagy francia. Aki a sorrendet összekeveri, az elveszett ember. Abból az ember elveszett. És ami a legjobban segít abban, hogy ezt a hibát ne kövessük el, az a kultúra, az irodalom és a nyelvtelen zene, mindenekelőtt Beethoven muzsikája. És ezen nem változtat az sem, hogy Hitler minden évben révülten hallgatta végig a IX. szimfóniát. Erről, főként Wagner kapcsán, rengeteget értekezik, vitatkozik a két tudós barát.

A tudóst nagyon komolyan kell érteni; a zongorista és karmester és zenetudós és még nagyon sok minden más Barenboim hét nyelven beszél tökéletesen, bámulatosan olvasott, és tudása átélt tudás; mindvégig őróla, az ő legszemélyesebb ügyéről esik szó.

Tanulmányozhattam figuráját, mostanság sokat szerepel a Mezzo televízión - én nem nézek más csatornát. Leadták tolmácsolásában Beethoven valamennyi zongoraszonátáját, és minden műsor után sugároztak egy jó órát az e koncertsorozathoz kapcsolódó kurzusából is.

Nem vagyok kritikus, elképzelhető, hogy Fischer Annie költőibb, Richter drámaibb művész, de bizonyos, hogy Barenboim is nagyon jó, pontos és mindenekelőtt tudatos zongorista. Nála nincsenek hibák és nincsenek véletlenek. És ez nemcsak a zongorázására érvényes.

Egyébként érthetetlen, hogy bírja szusszal.

Hétéves korától, több mint ötven éve hangversenyezik a világban szakadatlanul. Vezetője a Chicagói Szimfonikus Zenekarnak, és főzeneigazgatója a berlini Állami Operaháznak. Huszonöt éve állandó embere a bayreuthi fesztiválnak, felvételeinek száma már nem is regisztrálható; kétszer játszotta lemezre az összes Beethoven-szonátát, kétszer a zongoraversenyeket és a szimfóniákat is.

Nem tudom a részleteket, mindenesetre eddigi vele kapcsolatos bogarászásaim során családról, gyerekről nem esett szó. Felesége volt Jacqueline du Pré. A nagy csellóművésznél huszonnyolc éves korában diagnosztizálták a sclerosis multiplexet, tizenöt év betegség után halt meg 1987-ben. De Barenboim erről nemigen beszél. Addigra elrendezte magában élet és halál dolgát. Két gyermeke született egy orosz zongoraművésznőtől. Barenboim gyerekekkel, muzsikus fiatalokkal véteti körbe magát, és Beethovenről beszél, akinél - és utoljára nála - mindig az élet az első, akinél még az élet erősebb a halálnál. Még az utolsó, pianissimóban véget érő 111-es szonátában is. Mindenesetre sok minden lehet Barenboim csodálatos életereje, elszánása, nyugodtsága, már-már halálos nyugodtsága mögött.

Figyelem Barenboimt, és azt gondolom, két meghatározó tulajdonsága van.

Ül a másik zongoránál, rákönyököl az elfordított szék támlájára, és figyeli az első zongorán előjátszó fiatalt. Kerek, hideg, kék halszeme rezzenéstelen. Soha nem pislog, nem vág képeket, nem szenveleg, nem csodálkozik, nem őrjöng, nem döbben. Figyel. Nagyon figyel. Odafigyel. A másikra. Ez a ritka tulajdonság adatott meg neki: képes a másik emberre odafigyelni. Mint aki már túlesett magán.

A másik tulajdonsága még ritkább: nem fél. Nem fél, amikor zongorázik, nem fél, hogy melléüt, hogy elrontja, akármilyen magasból is ejti le kezét. Nem fél, és nem is rontja el. De ha igen, az sem izgatja túlságosan. Tudja, hogy az egész a fontos. A folyamat, az eleje, közepe, vége együtt.

Barenboim nem fél. Túl van azon. Nem félt, mikor megcsinálta zenekarát, mikor támadások özöne érte, mikor kiállt a knesszetben, és elmondta a magáét. És nem félt, mikor sokévi harc, szervezés, nevelés után rést ütött a gyávaság, a butaság és a gyűlölet szögesdróttal bokrétázott, Auschwitzot idéző betonfalán, és izraeli, palesztin, szír, jordán, arab, zsidó, spanyol, orosz fiatalokból álló zenekarát az életveszedelemmel dacolva átvitte a háborús Ramallahba, hogy eljátssza az araboknak ott Beethoven ötödik szimfóniáját.