Az első dolog, ami magához vonzotta az ember tekintetét a Néprajzi Múzeum hatalmas termében, az valami szikrázó réztárgy volt, amely az egyik sarokban, egy asztalon állt. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a csillogás forrásával bensőséges viszonyt ápoló Juhász Zoltán rézfúvóshangszer-készítő mestertől megtudjuk, hogy ez egy vadászkürt. Összekötve a népművelést a mindennapi munkával, az aznapi javítandókat hozta el magával, úgyhogy senkinek sem lehetett kétsége a mozdulatok hitelessége felől.

A gyereket általában lekötötte maga a lámpával ügyesen megvilágított hangszer, és a csöveket hajlító, kalapáló mester látványa, de ha kérdezték, szívesen mesélt is Juhász Zoltán. Meglepő lehet, de a rézfúvós hangszerek legádázabb ellensége a vízkő. A nyálból kicsapódó anyag könnyen áteszi magát a hangszer testén, amit, ha végigsimítjuk a kezünket a rézlemezen, érezni is lehet: kis színtelen dudorok jelzik az akut probléma helyét. Ha valaki komolyan veszi a hangszerét, az lehetőleg évente kitisztíttatja a csöveket, mielőtt kilyukadnának.

A gyönyörű, csillogó felület titka a lakk. Tíz évvel ezelőtt még húzódoztak a zenészek a lakkozástól, mert műanyag lévén megváltoztathatja a hangzást. Ma már azonban egyre jobban elterjed a módszer, hiszen láthatóvá teszi a veszélyeztetett területeket: a csillogó részek biztos védelem alatt állnak, de ahol bemattult a lakk, ott hamar elkophat a lemez.

A hegedűknek, mivel nincs bennünk mechanikus alkatrész, nincs szükségük ennyi karbantartásra, ezért is inkább a készítés egyik fázisát mutatta be Schmidt Kata vonóshangszer-készítő. Azoknak, akik valamennyire ismerik a vonós hangszereket, ismerős lehet a lélek fogalma: a hangszer belsejében ez a fapálca viszi át a húrok rezgését a hegedű két lapja között. A lelket azonban mindig aszimmetrikusan, a húrokat tartó híd egyik lába alá rakják, ami nem tűnik túlzottan logikusnak. A hangszerkészítő által bemutatott mozzanat rögtön megadta a sokak által bizonyára ismert magyarázatot: a híd másik lába alatt a gerenda található. Ez a falap a húrokkal párhuzamosan helyezkedik el a fedőlap alatt, ezért sem látni egy kész hegedűben. A hangszer hangzása szempontjából nagyon fontos, hogy milyen pontosan illeszkedik az ívelt felsőlaphoz: apró gyaluval és aprólékos munkával kell befaragni a hegedűbe.

Pásztor Endre népi furulyákat készített, a látogatók ki is próbálhatták, mennyire nehéz az egyébként borotvaéles eszközökkel megmunkálni a keményebb fadarabokat. A hangszerkészítő kezében azonban a legnagyobb természetességgel, szinte erőfeszítés nélkül alakultak a kifúrt farudakból furulyák. Az épp ott járók hallhatták azt is, ahogyan az egyik hozzáértő látogató megszólaltatta az egyik hangszert, amelynek a hangja betöltötte az egész csarnokot.

Mindezek után szinte természetes, hogy Birinyi József klasszikus néprajzi előadása idejére a hatalmas, XIX. századi katedrát is ellepték a magyar népzenében használatos hangszerek, amelyek rövid bemutatásuk után mind meg is szólaltak. Körülbelül kétpercenként újabb példány hangját verték vissza a Néprajzi Múzeum aranydíszes márványfalai.

A Néprajzi Múzeum napját elsősorban a gyereklátogatóknak szervezték