1957 és 1988 között Magyarországon (néhány "maszekot" leszámítva) senki sem fizetett semmiféle adót vagy járulékot egészségügyi ellátásra. Formailag a munkáltatók fizettek valamicskét, mivel azonban minden munkáltató tulajdonosa maga az állam volt, nem vehető komolyan korosztályom és a még idősebbek melldöngetése, illetve a "nemzet orvosának" dörgedelme, hogy az akkor már megfizetett ellátást most ismét megfizettetik velünk. Ez szánalmas, nevetséges, mégis sokan elhiszik, mert jó lenne, ha igaz volna!

A páciens szempontjából 1989 után sem változott lényegesen a helyzet. A járulék túlnyomó részét most is a munkahely fizeti, igaz, mára a munkahelyeknek csak a harmada van állami tulajdonban, egy másik harmad a százszor kiátkozott multiké, a harmadik pedig a kis-, közepes, egyéni és egyéb vállalkozóké. Így, hárman együtt, fizetnek a lakosság egyharmada után!

Ha a multik járulékfizetési fegyelme jónak mondható, akkor az államé talán közepesnek, a harmadik csoporté pedig kifejezetten rossznak. Az egészségügyi járulékot fizető jogi személyek száma nem haladja meg a félmilliót, és a befolyó összeg több mint 80 százalékát az állam és a nagyvállalatok adják, vagyis néhány száz jogi személy. Ha ehhez még hozzáadjuk a három és fél millió munkahellyel rendelkező állampolgártól valóban levont (relatíve csekély) hozzájárulást, akkor legjobb esetben négymillióan vállalják tízmillió ember ellátásának költségeit. Így néz ki a szolidaritás. Természetesen tudjuk, hogy a négymillió (többet-kevesebbet) befizető többsége "boldogan" fizet, mert van munkája, mert egészséges és együtt érző is. Azt azonban elvárhatná (de nem várja, ki tudja, miért), hogy a költségelszámolás valós és pontos legyen, a megelőzés és a gyógyítás pedig hatékony és eredményes. (A reformnak ezek a - "rossz kommunikáció" ellenére is világosan látható - céljai.) És azt is, hogy a sem járulékot, sem hozzájárulást nem fizetők is legyenek szolidárisak. Legalább a szolgáltatás igénybevételekor és legalább egy kicsit. Annál is inkább, mert a gyógyítás (és megelőzés) költségei nemcsak az orvostudomány nagyszerű újdonságai miatt drágulnak rohamosan, hanem a (jogos) kényelmi elvárások okán is. (Ehhez sajnos a lépten-nyomon ostobaságnak minősített széf is hozzátartozik. Annak persze nem, aki az ötvenes évek nem teljesen önkéntes puritánságát és katonás kórházi rendjét eszményíti.) A "nemzet orvosa" és az ex-független kampányfőnök egyik napilapja állítólagos értesüléseire hivatkozva a vizitdíj összegének ezer forintra történő emelésével ijesztget. Ez a lelemény az említett "konzervatív úriemberektől" elvárható volt. Az egészségügyi kormányzattól viszont azt vártam volna, hogy nem esik abba a hibába, amelybe Lendvai Ildikó képviselő asszony esett a gázárral. Vagyis nem próbál örökösnek ígért 300 forintos vizitdíjjal híveket szerezni, hanem azt mondja, hogy az infláció, a kényelmi igények jobb teljesítése, a lakossági teherbíró képesség javulása remélhetőleg lehetővé teszi majd a részhozzájárulások mértékének növelését. Ami talán megengedhetővé teszi a járulékcsökkentést, ami csökkenti a foglalkoztatással kapcsolatos munkaadói terheket, több lesz a vállalat és a munkahely. Azaz csak lenne... Az egészben az a komikus, hogy amikor a Fidesz 2006-ban járulékcsökkentéstől remélt gazdaságélénkítéssel kampányolt, valami ilyesmire gondolhatott.

A szerző orvos