A republikánusok kicsit csikorgatták a fogukat, ám viszonylag gyorsan beletörődtek, hogy George W. Bush után csak egy a társadalmi kérdésekben középre húzódó, évekig a párt konzervatív főerőitől való különállását hangsúlyozó jelölttel van esélyük. A liberálisokban azonban mindig bízhatnak az ellenfeleik. Itt állnak két remek jelölttel, akik között nem tudnak dönteni. Amilyen kedves emberek, könnyen lehet, hogy ezüsttálcán kínálják majd fel a győzelmet a néhány hónapja még szinte reménytelen helyzetben lévő jobboldalnak.

Eredetileg úgy volt, hogy Hillary Clintonnak nem is kell figyelnie az előválasztásokra, simán nyer. Aztán úgy, hogy a február eleji „szuper-kedden” majd bebiztosítja a jelöltséget. Nem így alakult, sőt, Barack Obama zsinórban tizenegy előválasztást nyerve már-már behozhatatlan előnyre tett szert. A kommentátorok már azon morfondíroztak, hogy ki mondja meg Clintonnak: vége. Utolsó esélye Ohio és Texas maradt. Mindkettőt meg kellett nyernie ahhoz, hogy egyáltalán folytathassa a versenyt. Most ellenben az a nagy hír, hogy megtorpant Obama lendülete, Hillary újra erős, ha eddig nem lehetett megmondani, ki nyer, most már végképp nem. Miközben John McCain a Fehér Házban megkapta 2000-es legyőzője (mi több, halálos ellensége), George W. Bush áldását, és már a novemberi elnökválasztásra összpontosíthat, a liberálisok a következő másfél hónapot, de meglehet, hogy a következő fél évet egymás szapulásával fogják tölteni.

Clinton ugyanis negatív kampánnyal tudott fordítani. Amit mindenki utál, az is, aki csinálja, az is, aki elszenvedi, meg a választók is – ám működik. A volt First Lady odáig ment, hogy Obama tapasztalatlanságát nem csak a saját, de McCain gazdag életútjával is szembeállította, gyakorlatilag azt kommunikálta, hogy pártbéli vetélytársánál még az ellenfél jelöltje is jobb. Innen nincs visszaút, mostantól minden eszköz megengedett. A kampány eddigi legsikeresebb reklámklipjében alvó kisgyerekeket mutatnak, majd Hillary elmagyarázza: ha hajnali háromkor megcsörren a telefon a Fehér Házban, mert valahol baj van, nem mindegy, ki veszi fel a kagylót, mert ilyenkor nincs idő beszédet tartani vagy menet közben tanulni. (A CNN megkérdezte, ki veszi fel a telefont, ha hajnali háromkor hívás érkezik a Fehér Házba. Hát persze, hogy nem az elnök.)

A demokrata párti zűrzavart csak fokozza, hogy mi lesz a túlságos sietségéért szavazatainak megvonásával büntetett Michigan és Florida delegátusaival. Mindkét helyen nagy fölénnyel nyert az ellenfél nélküli Clinton. Ha végleg kizárják a küldötteket, az a szavazókkal, ha nem, az Obamával szemben méltánytalan. Lehet, hogy a két népes, tehát sok küldöttet adó államban megismétlik az előválasztást. Ez garantálná, hogy még nyáron is a demokrata párti belviszálytól legyen hangos a sajtó. Viszont ha marad a holtversenyhez közeli állapot, akkor a döntés a választóktól a szuperdelegáltak, azaz a pártelit kezébe kerül át.

A dilemma valós és még csak nem is kizárólag amerikai. Mit tegyen egy liberális párt, ha választási érdekei azt kívánnák, hogy véget vessen a belső vitának? Ráadásul nevében hordozza a jelzőt: demokrata.

Washington