Alig harminc méterre előttem a külső sávban feltűnik egy furcsán imbolygó Twingo, elém vág, jóval lassabban megy, talán ötvennel, muszáj nagyot fékeznem, szerencsére újak a gumik és a fékbetétek is, el tudom kerülni az ütközést, az öv ránt vissza, különben kifejelném a szélvédőt. Teljesen értelmetlen és váratlan manőver, a Twingo előtt nincs senki, körülötte mindenki hetvennel halad, a sávváltásra sincs ok, a Nagyszőlős utcai leágazás még sok száz méter. Anyázok üvöltve magamnak tíz másodpercig, az megnyugtat, kimegyek a külső sávba, leelőzöm a még mindig ötvennel imbolygó Twingót, átnézek, mégis ki akart megölni: harmincas, rövid, szőke hajú hölgy furcsán oldalra billentett fejjel vezet, bal vállával szorítja a mobilt a füléhez, telefonál, bal kézzel a kormányt fogja, a jobb kezével pedig az ölében széthajtott alufóliából csipeget valamit, reggelizget. Rá is gyújthatna még, esetleg. Most ezzel mit lehet csinálni? Dudálni, beinteni? Megírni, maximum. A rendszámát meg kellett volna jegyezni. Bár, izé, viszont, ámbátor, ha megpróbálnám megjegyezni az összes olyan őrült rendszámát, aki az utóbbi években megpróbált megölni közúton, akkor sürgős memóriabővítésre lenne szükségem, a Népszabadságnak meg külön kiadásra. A lényeg, hogy eddig megúsztam. De: minden hétvégre jut egy-két miszlikbe tört roncs a címlapokra, nagy pirosbetűs címek, halál így meg úgy, az országúton; nekicsapódott, megcsúszott, megperdült, ismeretlen okból áttért, nem az útviszonyoknak megfelelően. Nemrégiben kibontakozott némi vita a rendőrség nulltoleranciás keménykedése kapcsán; a Szent Gaál borászat egyik tulajdonosa ide is írt, hogy hát a mértékletes alkoholfogyasztást minden kultúrállam eltűri sofőrjeitől, tessék a magyar polgárt végre felnőttnek tekinteni, apellálni a lelkiismeretére, józan eszére. No de, aki töltött már másfél óránál több időt magyar közúton, az tudja, hogy a magyar gépjárművezető nem kezelhető értelmes emberi lényként. A magyar gépjárművezető ostoba állat, gyerekes, primitív barom, akitől szabálykövetést, józan mérlegelést vagy bármilyen racionális cselekvést elvárni képtelenség. A legalapvetőbb játékelméleti tételeket is kihajíthatjuk, ha megpróbáljuk megérteni a magyar sofőrt. A magyar sofőr képtelen racionális döntéseket hozni ugyanis, képtelen a saját érdekei és a közösség érdekei között bármiféle harmóniát teremteni, vagy legalábis törekedni a harmonikusabb állapotra. A magyar sofőr szerint a közlekedési szabályok csupán arra valók, hogy az ő zseniális képességeinek kibontakozását megakadályozzák, hogy ostobaságokkal szorítsák korlátok közé. A magyar sofőr úgy érzi, hogy a szabályok mindig csak másokra vonatkoznak, a többi szerencsétlen hülyére, hiszen az olyan zsenik, mint ő, fölül állnak az efféle kisszerűségeken, ő sokkal jobban tudja, mekkora az optimális sebesség, hol szabad előzni, kinek van elsőbbsége, hiszen Fernando Alonsó-i képességei alkalmassá teszik arra, hogy minden közlekedési szituációt megoldjon.

Az alföldi kisvárosban, ahol nagyjából ismerős vagyok, szinte minden nyáron történik a bulvárlapok címlapjára érdemes baleset. Mindig diszkóbaleset, nagyjából ugyanabban a kanyarban. Egy-egy három-négy halottas eset után megrendül a város, gyertyákat gyújtogat a helyszínen, százak vonulnak a temetésre, mindenki őszintén gyászol és tanulságokat von le. De harmadnap már éppúgy biztatják a látogatásra betért sofőr rokont egy-két felesre, mint előtte, és ugyanúgy családi tréfák tárgya a mindig seggrészegen vezető alkoholista nagybácsi, mint előtte, potenciális gyilkosnak nevezni, elítélni őt senkinek nem juthat eszébe. A sofőrök 98 százaléka azt gondolja magáról, hogy jobban vezet az átlagnál. Miközben. Tessék kijönni a budaörsi Auchan áruház parkolójába fél órára: kiderül, hogy a magyar sofőrök túlnyomó többsége egyszerűen képtelen fölfogni a legalapvetőbb elsőbbségadási szabályt, a jobbkezest, a gyalogátkelő fogalmáról pedig még nem is hallott. Vagy: tessenek szétnézni az óbudai Eurocenter környékén. Autók tucatjai parkolnak az áruház környékén, a füvön, a járdán, mindenütt, ahol tilos, csak a kiépített és ingyenes parkolóház tök üres. A szabálykövetés nemhogy nem erény errefelé, hanem inkább az élhetetlenség, a mulyaság biztos jele. Senki nem tenne egy fikarcnyi engedményt a saját érdeke ellenében azért, hogy a másik is élhessen a jogaival. A másik le van szarva, minden körülmények között. Még akkor is, ha végül én is megszívom.

Na, ebből tessenek kimászni, ne az adósságcsapdából!