És az vesse az első követ azokra, akik szótlanul kihasználják ezt a rendet, aki maga nem így cselekedne. Ha a saját gyerek sorsa a tét, nincs az a hülye, aki önként hozna áldozatot az esélyegyenlőség oltárán.

Nem véletlen, hogy a most nyilvánosságra hozott oktatási kormányprogram alapgondolata is a javítás, de kényszerítés nélkül. A csomag összeállítói szemmel láthatóan arra törekedtek, hogy a tűrhetetlen végeredményt - a szegregált, gyökeresen eltérő esélyeket kínáló iskolarendszert - úgy formálják kevésbé kirekesztővé, hogy közben sem az intézményeket, sem a szülőket nem szorítják rá olyasmire, ami csillapíthatatlan tiltakozást váltana ki. Ilyen lépés lehet az óvatos központosítás - a kötelező angol és az integrált természettudomány -, akárcsak a tehetséggondozó program vagy a számítógépesítés. Ezeknél is kézzelfoghatóbb eredménnyel járhat, ha érzékelhető béremeléssel sikerül a becsvágyó és sokoldalúan tehetséges pályakezdőket is megnyerni a tanári hivatásnak.

Mindez azonban nem jelent többet a felszín karcolgatásánál. Egy újabb netcsatlakozás vagy a Good morningra lecserélt Guten Tag mit sem segíthet azon, hogy az érintettek ma halálpontosan tudják, melyik közpénzből fenntartott iskola milyen, hová kell vinni a gyereket, hogy az átlagosnál egyneműbb közegben az átlagosnál magasabb szintű tudást szerezzen. A közpénzt elosztó önkormányzatok pedig - hiszen minden ciklusban érdekük a köznyugalom fenntartása - tűzön-vízen át fenntartják a rendszert, amelyben kasztrendszerszerű pontossággal tudja mindenki, hol a helye.

Nem véletlen, hogy a korai integráció intézményhálójának kiépítése mellett a mostani csomag legfontosabb célja a szegregáció szankcionálása. Az egyszerű ejnye-bejnyénél kétségkívül nagyobb fenyegetés, ha egy település azért eshet el komoly uniós forrásoktól, mert sárba tiporja az esélyegyenlőséget: a kérdés csak az, hogy ellenőrzési rendszer híján miként fogja az állam nyomon követni, ugyanaz látható-e az iskolapadokban is, mint a hangzatos ígéretekkel telerótt fenntartói iratokban. Hiszen minden elemi mellé csak nem lehet egy jogvédő civil szervezetet állítani.

Ez a csomag a belőle kiolvasható, tagadhatatlan jó szándék mellett is elsősorban annak bizonyítéka, hogy a legnagyobb feladatokat az oktatásban sem lehet elmismásolni. Elsőként is beszélni kell a ma tabuként kezelt kérdésről, hogy hosszú távon meghagyhat-
ja-e az állam a mai, ezernyi érdektől zilált rendszert, vagy létre kell végre hoznia egy egységes, kiszámítható, egyforma - értelemszerűen: egyformán magas - színvonalú közoktatási szisztémát. Egy olyan iskolahálózatot, amelyben nem érdemes kiskaput keresni, mert a nagykapun át mindenki ugyanoda jut. Ahol minden sarkon ugyanolyan jól tanítják az olvasást és a matekot; és mindehhez csak azért énekel vagy tornázik extra óraszámban az ember hatéves gyereke, mert tényleg tehetséges. Nem pedig kínos alibiből.