Bár megszöktem volna a Pannon Filharmonikusok legutóbbi koncertjéről, bár megelégedtem volna a szünetig tartó szakasszal! Egy egészen jól sikerült Hebridák-nyitány jutott volna, ahol az ember újra és újra rácsodálkozik, mennyire szép ez a zene, de a Hebridák-nyitány tényleg ilyen, nem lehet eleget hallani. Hullámzik, közeledik, ködös és ellenállhatatlan, aztán menet közben ravaszul tiszta zenévé válik, és végig őrzi is ezt a kettősséget, majdnem programzene, erős hangulatfestés, és közben mégis szerkezet, konstrukció, a rajongónak érzelem, az értő számára az elme játéka és gyönyörűsége.

Azt nehéz eldönteni, hogy Leopold Hager is-is vagy sem-sem alapon interpretálta a művet, de lehetett szeretni őt ezért. Látszik, hogy profi, anynyit irányít, amennyire szükség van, nem játssza meg magát, de kézben tartja a szálakat és szólamokat, csodálatosan rosszul szabott a kabátja, hajtókátlan lelkészzakó, de mintha a mozdulatokat már a szűk karöltő is visszafogná. Az előadás üdítően funkcionális, nem kell a karmester nagyságától hörögni, nem kell a zenekar csodás hangzásától ájuldozni, arról van szó, hogy Mendelssohn írt egy nyitányt 1830 telén, amely akkor is, ma is és nyilván holnap is örömöt szerez a hallgatónak.

Ami Mendelssohnnál teljesen lényegtelenné vált, vagyis az alkotás éve, az furcsán hangsúlyosnak tűnik Richard Strauss 2. kürtversenyénél. Igazi Strauss-zene, ötletes hangszerelés, dús hatások, megküzd a szólista a zenekarban megbújó többi kürtössel is, az egész olyan, mintha Strauss megpróbálná feléleszteni magában a Rózsalovag szerzőjét. Nagyszerű a vendég szólista, Radovan Vlatkovic, egyszerre látni a szép kürthang előállításának fizikai erőfeszítését, ahogy a frakkos, rokonszenves úr egész testből, behajlított térdekkel inog, csak hogy hajlékony, és olvadó legyen a hang, ugyanakkor annyira sikeres ez a törekvése, hogy néha mintha már nem is a rézcsőből jönne a hang, hanem csak úgy megjelenne a MüPa falai között. Szép, múltba néző, romantikus és virtuóz darab, és rajta az évszám: 1942. Az vesse az első követ Richard Straussra, aki hetvennyolc éves korában még új utakat keres, de azért mégis: 1942? Auschwitz és Pearl Harbor, Lübeck szőnyegbombázása és Sztálingrád közepette Richard Straussnak nincs más gondja, mint bukolikus futamokat fújat a szólókürtössel? Persze a Hebridák-nyitány évében sem csak derűs dolgok történtek a világban, hiszen Párizsban épp a szabadság vezette a népet a barikádokon, de Mendelssohnnak talán nem kellett akkora erőfeszítéssel elfordítania a fejét a világtól, mint Straussnak. Vagy bennünk van a hiba, Srauss oldalán az igazság, csak szép zenét érdemes írni, és száz év múlva senkit nem érdekel, mi történt 1942-ben, viszont örül, hogy van ez a kürtverseny.

A ráadás meglepő. Radovan Vlatkovic kivesz a zsebéből egy papírlapot, széthajtogatja, leteszi a kottatartóra, és egy szabályos műsorismertetést mond angolul, Olivier Messiaen művét fogja játszani, amely a múlt század hetvenes éveiben íródott, amikor Messiaen Amerikában járt, és rácsodálkozott a természetre. Apelle interstallére a mű címe, hűs, szép zene, gyönyörűen játssza Vlatkovic.

Itt kellett volna abbahagyni, elfutni, elrohanni, de ha jó a koncert, ostobaság elmenni félidőben. Így aztán szépen végig kellett ülni egy meglehetősen érdektelen Schubert Nagy C-dúr szimfóniát, amely voltaképpen korrekt módon megszólalt, de már feltűnt, hogy vannak bizonyos hangzásbeli aránytalanságok, a csellók kevésnek tűntek a hegedűkhöz képest, egyébként is mintha Leopold Hager csak a zene pilléreire koncentrált volna, a nagy masszába elhelyezett néhány erőteljes pillanatot, hogy fölrezzenjen a hallgató, aztán ment tovább a dagasztás. A negyedik tételben már a pilléreket sem lehetett érezni, csuklott-nyaklott a hallgatói fej, csak a tapsra volt riadás. A ráadás, éppen úgy, mint néhány hete, amikor Schiff András koncertje kezdődött a Hebridákkal, a Scherzo volt a Szentivánéji álomból, így aztán Hager virágcsokrát a fuvolista hölgy kapta, meg is érdemelte.