Hódító hódok a holtágak mentén
Nem véletlen, hogy Hódmezővásárhely nevében is szerepel e ritka állat neve: az 1800-as évek közepéig ugyanis az országban több helyen, de különösen ebben a térségben, a mártélyi holtág mellett kiváló vizes helyeket találtak. Az adatok szerint az utolsó, még természetes körülmények között élő hódot 1850-ben, a Szigetközben ejtették el. Az intenzív vadászat miatt később a hódok eltűntek a magyarországi vizek mellől, s Európában is mindössze Franciaországban, Fehér-Oroszországban, Németországban és Norvégiában maradt meg néhány ezer példány belőlük.
A hódot később védett állattá nyilvánították, így lassan újra kezdtek megjelenni a hazai tájakon is a vadon élő példányok - elsősorban a Szigetközben, ahová ausztriai területekről vándoroltak át.
A kilencvenes évek közepén elindított, szervezett hód-viszszatelepítések Gemenc környékén kezdődtek német segítséggel. A németországi Duna-szakasz mellett vadon élő hódokat ottani természetvédők fogták be, majd itthon mikrocsipekkel is ellátták, hogy később beazonosíthassák őket. Gemenc után a Fertő-Hansái Nemzeti Parkban, a Tisza felső szakaszán, a kesznyéteni tájvédelmi körzetben, valamint Tiszadob környékén engedtek el hódokat. Ezután a Közép-Tiszán, Tiszasülynél a csatlói holtágnál, tavaly pedig már a Dráva mentén is engedtek el hódokat.
Gruber Tamás, a WWF Magyarország hódprogramjának vezetője nemrégiben szolnoki iskolásoknak beszélt a visszatelepítések tapasztalatairól. Elmondta, hogy ezek az állatok nem szeretik az állandóan változó vízszintet, és félnek az emberektől, zajtól, mozgástól is, ezért igyekeztek természetvédelmi vagy tájvédelmi körzetekben, holtágak mellé telepíteni őket. Itt akadálytalanul kiépíthetik váraikat, gátjaikat és üregeiket, biztonságban tudhatják az elraktározott élelmiszerkészleteiket, megóvhatják utódaikat. A hódok családban élnek, a szülők egy ideig együtt maradnak egy idősebb és egy fiatalabb utódpárral, s így adják át nemzedékről nemzedékre a tudásukat.
A hódokkal kapcsolatban sok tévhit él az emberekben. Tudósítónknak például egy tiszaföldvári férfi nemrég azt mesélte, hogy kerti halastavából egyik éjjel kilopták a halakat a hódok. Nos, ebben az állításban Gruber Tamás két nagy félreértést is talált. Az egyik az, hogy Tiszaföldvár környékére nem telepítettek hódokat. A másik az, hogy ezek az állatok növényevők, a fák kérgével, tündérfátyollal, kukoricával táplálkoznak, nem esznek halat.
A természetvédelmi szakembereket is gyakran állítják meg horgászok, akik arra panaszkodnak, hogy a hód elorozza a zsákmányukat. A rapsicok amúgy a hódok legnagyobb ellenségei: a holtágaknál illegálisan kifeszített halászhálóikba belegabalyodhatnak ezek az állatok, s mivel csak 15 percig bírják ki a víz alatt levegővétel nélkül, így elpusztulhatnak.
Néhány gazda azt kifogásolta, hogy a hódok megdézsmálják a kukoricaföldeket. Nos, ez - szakemberek állítása szerint - legfeljebb részben fedi a valóságot. Szerintük ugyanis csak azokról a területekről lehet szó, amelyek közvetlenül a vízparton találhatók - mondja a program vezetője. A hódok ugyanis nem szeretnek nagyon messzire eltávolodni a holtágaktól, így nem merészkednek távoli mezőgazdasági területekre.
Megkérdeztük, vajon folytatódik-e a WWF Magyarország visszatelepítési programja, vagy most már rábízzák ezt a folyamatot a természetre. Gruber Tamás azt mondta: már most is megfigyelhető egyfajta vándorlás, hiszen nem minden család maradt ott, ahová elhelyezték.
Terveik között szerepel, hogy a Tisza más, csendesebb holtágaihoz még telepítsenek vissza hódokat. Mint megtudtuk, ennek időpontjáról a szakemberek mindeddig nem döntöttek.
