„Vigyázzunk, nehogy nagy izgalmunkban teljesen elmenjen a józan eszünk” – figyelmeztet a párizsi Le Figaróban Jean-Pierre Chevenement volt hadügy- és belügyminiszter arra, hogy a független Koszovó elismerésével Franciaország szakít hagyományos önálló külpolitikájával.

Mint a Metazinban is megírtuk, Koszovó előre megjósolt függetlenné válásával kapcsolatban mindig is voltak jogi és politikai aggályok. Elsősorban azért, mert ugyanezen az alapon sok más népközösségnek is joga volna a függetlenségre, de a nagyhatalmaknak eszükben sincs teljesíteni kérésüket. Ha pedig minden esetre más-más szabály vonatkozik, az a nemzetközi jog végét jelentheti.

Ezt az ellenérvet Chevenement is felveti, de a visszájáról. Helyesnek tartja, hogy Ciprus esetében a szakadár Török Ciprusi Köztársaság elismerése helyett a nemzetközi közösség évtizedek óta türelmesen tárgyal, és elítéli, hogy Koszovó esetében nem volt türelem.

A fő kifogása azonban az, hogy Franciaország az amerikai politika uszályába került. A volt miniszter szerint Párizs akkor járt jó úton, amikor még a kommunizmus idején is ápolta a hagyományos francia-orosz kapcsolatokat. Később, 2003-ban, Franciaország ellenezte az iraki háborút, és ragaszkodott a nemzetközi joghoz. Hatályos nemzetközi jogforrás ezúttal is volt, éspedig az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1999-es határozata, amely Szerbia részének nyilvánította Koszovót, de önigazgatást és autonómiát követelt az albán többségű tartománynak. A mai francia vezetés azonban hamar megfeledkezett erről, továbbá letért az ortodox keresztény országok iránti hagyományos barátság és az amerikai politika iránti kritikus magatartás útjáról. „Komolyan az lenne Franciaország feladata, hogy bosszantásul amerikai zászlókat lobogtasson az orosz pópák szakálla előtt?” – kérdi felháborodva Chevenement.

A Le Figaro külpolitikai kommentátora, Isabelle Lasserre az egész nyugati Balkán-politika csődjéről ír. Az Európai Unió a délszláv háborúk kitörése óta többnemzetiségű államok fenntartását szorgalmazta, többek között Szerbiában is. Amikor tagállamai most egymás után ismerik el az egyoldalúan elszakadó Koszovót, lényegében önnön politikájuk kudarcát szentesítik.

A többnemzetiségi megoldás Boszniában sem vált be. A sokmillió dolláros külföldi áldozatvállalás ellenére a három nemzetiség ma is ellenségesen méregeti egymást, s Koszovó elszakadása után erős a boszniai szerbek törekvése, hogy kiváljanak a szövetségi államból, és Szerbiához csatlakozzanak. A kicsiny Macedóniában pedig az albán kisebbség szeretne egyre határozottabban elszakadni a szláv többségtől. Koszovó Szerbiával határos vidékein a szerb többség szintén elszakadna, viszont a dél-szerbiai albán falvak lakossága ez esetben szívesen csatlakozna Koszovóhoz.

A legegyszerűbb megoldás egy nagy nemzetközi konferencia lenne, amelyen megvonnák a Balkán új, etnikai alapú határait, ha ez egyáltalán lehetséges. Erre azonban a nemzetközi közösség nem hajlandó, mert akkor el kellene ismernie, hogy a rengeteg pénzt, munkát és elvesztett emberéletet egyaránt elpocsékolták az elmúlt évtizedekben.

Így hát a Nyugat szemet huny afelett, hogy Észak-Koszovó gyakorlatilag leszakad az új, független államról. Sőt, úgy tesz, mintha ez a kisebbségi autonómia beteljesülése lenne. Közben pedig Európa arra vár, hogy a Balkán államai közelebb kerüljenek az Unióhoz, mert akkor bizonyára megszűnnek a ma oly fájdalmas viszályok. „Egyelőre azonban némely balkáni ország – például Koszovó – még fényévekre van az Európai Uniótól.”

Ami Szerbiát illeti, Koszovó függetlenségének elismerése bizonyára nem erősíti a szerbek EU-pártiságát. Mint a Figaro külpolitikai kommentátora írja, az uniós mézesmadzag nem hat a szerbekre, mert Európa igazságtalan volt Szerbiához, és alternatíva gyanánt ott van Putyin megerősödött Oroszországának barátsága.