- Egy kis törkölyt? Saját termés. Vagy svájci csokit? Ebben a dobozban mindegyik az. De van birsalmasajt is, a feleségem csinálta. Na, azt muszáj lesz megkóstolni.

- Tud élni még mindig...

- Mi az, hogy! Pár napja Villányban jártam a vitorlás barátaimmal a szokásos éves kóstolón, isteni volt. De nem azért mondom, van saját borom is, Almádiból, fehér. Egy kis birsalmát?

- Ígérem, eszem, ha megmondja, mikor látott először korongot.

- Lehet, hogy most megfogott, mert nem emlékszem, pontosan hányban lehetett. Az biztos, hogy a Fasori Evangélikus Gimnázium diákjaként szerettem bele a hokiba, mivel az iskola csapata stabil szereplője volt a KISOK-bajnokságoknak. És száz százalék az is, hogy '43-ban nyertem először magyar bajnokságot a BKE-vel. Tudja hol?

- Ha megöl, se tudom.

- Csíkszeredában, ahol később - nem azért mondom - díszpolgár lettem. A legérdekesebb az egészben, hogy akkor is volt székelyföldi csapat a bajnokságban, meg most is van. Akkor húsz voltam, most nyolcvanöt vagyok. Röpül az idő.

- Pásztor: BKE? Hát nem Meteor?

- A háború a BKE-t is elvitte, és csak akkor, '46-ban igazoltam a Meteorba. Tizenhárom év alatt négyszer lettünk aranyérmesek, miközben akadt olyan meccsünk - például az FTC ellen -, amelyet 9400-an láttak a Műjégpályán. Az üzérek már a földalatti Hősök terei megállójában árulták a jegyeket dupla, tripla áron.

- Mára hová lettek az üzérek?

- Éhen halnának, úgyhogy feltehetően más foglalkozást választottak. Viszont van egy csomó, gyönyörű fedett pályánk, a korábbiakhoz képest remek, A csoportról álmodozó válogatottunk, csapatunk az osztrák profi ligában, prosperáló szövetségünk. A hoki - ahogyan világszerte - mind népszerűbb, s ha lenne egy-két meghatározó klub, hamar visszatérne a közönség a pesti lelátókra is.

- Szerintem a nézők már beérnék egy szimpla A csoportos vb-rendezéssel...

- Biztos vagyok benne, hogy a kitartó pályázásnak meglesz az eredménye, és előbb-utóbb ez ügyben is sikerrel járunk.

- Autentikus vélemény, hiszen attól származik, aki 1982-től tizenkét esztendőn át ült a nemzetközi szövetség elnökségében. Hogyan járta ki a pozíciót?

- Kijárni a világversenyekre kellett. Először 1959-ben delegált a magyar szövetség a prágai vb-re, beszéltem németül meg angolul, könnyen ismerkedtem, szerettem a társaságot, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott ragadtam a sportdiplomáciai pályán. Mr. Pásztorból hamarosan Dear Georgie lettem, előbb az Európa Kupa-bizottságba választottak be, majd megtudták, hogy civilben gyógyszerész vagyok, így fölkértek az orvosi és doppingellenőrző bizottság megszervezésére, huszonhat évvel ezelőtt pedig beválasztottak abba az elnökségbe, amelyben nem mindig volt képviselője a Szovjetuniónak vagy éppen Finnországnak.

- Mégsem oda volt a legnehezebb bekerülni, ugye?

- Felteszem, arra céloz, hogy 2001-ben a tagjai sorába fogadott a torontói székhelyű jégkorongozó Hírességek csarnoka, amit az idén fel is keresek, és megnézem benne magamat. A Hall of Fame indoklásában egyébként az állt, hogy "a jégkorongsportban, a Nemzetközi Jégkorong Szövetségben és a jégkorongozók nagy családjában kifejtett egyedülálló tevékenységéért". Szerintem ez komoly túlzás, de hihetetlenül büszke vagyok rá. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam.

- Még nem mindent: arról például szó sem esett, hogy harminc évig vitorlázott versenyszerűen; hogy a Magyar Jégkorong Szövetség tiszteletbeli elnöke, a nemzetközi szervezet tiszteletbeli tagja; továbbá, hogy mikor lesz A csoportos a magyar válogatott.

- Maradjunk annyiban, hogy az első élvonalbeli világbajnoki meccsünkön találkozunk a tribünön. Úgy saccolom, mire betöltöm a kilencvenet, feltétlenül följutnak a fiúk.

- Akkor szabad még egy birsalmasajtot?