Két esztendeje 851 brazil futballistát exportáltak, tehát a tavalyi menynyiség még a rengetegnél is több, bár 489 labdarúgó előbb-utóbb visszatért hazájába; nem mellesleg, ezek hetven százaléka klub nélkül imbolyog otthon, mert az újratermelés "sztahanovi" hevességgel, ám annál eredményesebben zajlik.

Valaha az volt a riói és a Sao Pauló-i lurkók álma, hogy a Flamengóban, a Corinthiansban vagy az FC Sao Paulóban futballozhassanak. Azért említem ezt a három klubot, mert egy idei felmérés szerint a Flamengónak van a legtöbb (32,6 millió) szurkolója a világon, és a listán negyedik a Corinthians (23 millió), hetedik az FC Sao Paulo (15,3). De hiába a változatlan - sőt növekvő - rajongótábor, a gyerekek legföljebb átmeneti megoldásnak tekintik a brazíliai kitörést, igazából Európába vágynak. Nem azért persze, mert itt jobb a futball - a brazil labdarúgásnál nincs különb -, hanem azért, mert az öreg földrészen több a pénz. Annak dacára is így van ez, hogy a brazil labdarúgó-iskolák korántsem szegények: amikor Lothar Matthäus az Atletico Paranaenséhez szerződött edzőnek, azt mondta, hogy sehol sem találkozott olyan tökéletes infrastruktúrával, amilyet annál a valójában kis brazil klubnál tapasztalt. Márpedig a korábbi 150-szeres német válogatott játékos látott egyet s mást rendkívüli pályafutása során... Érthető, ha Carlos Alberto Torres, az 1970-ben világbajnoki címet nyert - és minden idők legkiválóbb futballcsapatának választott - brazil válogatott jobbhátvédje (meg "csékája") nemrég csak legyintett, amikor a Copacabana-romantikáról kérdezték. "Ugyan - mondta -, az új generációk már nem a homokon, hanem a futballiskolákban nőnek fel."

Ezeket leginkább az export bővítésére hozták létre. (Az más tészta, hogy a legragyogóbb növendékekből nem pusztán pénzügyi alapon profitál Brazília, valamint a világ; az utóbbi azzal, hogy élvezi a labda művészeinek alakításait.) És a verkli olyannyira működik, hogy a Real Madrid már előszerződést kötött a tizennyolc éves Tiago Luisszal (Santos), sőt megkörnyékezte a tizenöt esztendős Coutinho szüleit, amiért a Vasco da Gama a FIFA-nál feljelentette a királyi klubot. Ez is adalék, meg az is: újabban honosított brazilok erősítik néhány európai, sőt ázsiai ország válogatottját. Deco, "Mehmet" (igazából: Marco) Aurelio vagy a nemrégiben az angol Taylor borzasztó belépőjétől súlyosan megsérült Eduardo da Silva soha nem került volna olyan reflektorfénybe - talán annak a közelébe sem - Brazíliában, mint amekkora felfutást Portugáliában, Törökországban, illetve Horvátországban produkált.

Ők hazájukban változatlanul nem érdekesek, ám Dunga szövetségi kapitánynak még a brazil válogatott szintű labdarúgók egy részével is akad problémája. "Miután a mi játékosaink extra képességűek, Európában a hátvédeinket középpályásokká, a fedezeteinket csatárokká léptetik elő - említette. - De új posztjukon a nemzeti együttesnek nem feltétlenül kellenek." És még egy mondat Dungától: "Az átlagot felülmúló brazilok közül is néhányan nehezen illeszkednek be odaát. Nem a tudásuk, hanem a más kultúra, valamint a távollét miatt. Ám azokat, akiket kihagynak a csapatból, én sem hívom a keretbe."

Ez persze a krém. Kevésbé magasan meg az a helyzet, hogy Brazília lakosainak negyven százaléka él a létminimumon vagy az alatt.

Meglehet, az 1252 sem lesz hosszú életű "világrekord".

Jön az új \'európai\'