A törvénnyel szembeni elutasítás oka: a véleményszabadság korlátozása, ami ellentmond Magyarország demokratikus céljainak - a kijelölt útnak, amelyre majd két évtizede rálépett - sok évszázad mulasztásait pótolandó. Olyan céloknak, melyeknek nem volt még idejük hagyománnyá válni.

A már demokratikus hagyományokkal rendelkező országok vállalják a polgártársaik elleni gyűlölet kifejezésére, vagy éppen a holokauszt tagadására is alkalmas szólásszabadság korlátozását, míg a demokráciadeficites múlttal rendelkező Magyarország nem. A "korlátozást" olyan társadalmakban vezették be, amelyek egyáltalán nem érintettek a holokauszt elkövetésében, vagy kevésbé, mint a magyar. Sőt: épp ezek a "korlátozók" nem korlátozták magukat a múltjakkal való szembenézésben és a gyászmunkában.

A gyűlöletbeszéd, a holokauszttagadás büntethetősége azért került be az európai jogalkotásba, mert a XX. század tapasztalata azt bizonyítja, hogy bizonyos szabad vélemény hangoztatások, valamint egyes népek (örmény, zsidó, cigány) genocídiuma között az összefüggés kimutatható. Miért tiltják a gyűlöletbeszédet - a genocídiumok tükrében: a gyilkosbeszédet? Hogy ez többé ne forduljon elő?

Úgy gondolom: nem. A szintén XX. századi tapasztalat azt is bebizonyította, hogy a sokgyökerű (vallási, népi) gyűlölet s az azt artikuláló, fölhangosító beszéd csak akkor válik ténylegesen gyilkossá, ha azt a politikai rendszer is magáévá teszi. Azt állítani, hogy a világnak az a része, amely átesett a második világháború kataklizmáján, újból ki lenne téve egy állami kirekesztő politikának: rosszindulatú rágalom. Különösen, ha azzal a hatalomért reálisan versengő erőket vádolnak. E tűzzel való játszadozás csak alkalmi politikai előnyökért történik - végzetesen megmérgezve a társadalmi közérzetet.

Legalább ezen a ponton felülemelkedve a hatalmi percérdekeken - közel engedhetnénk magunkhoz azt a valódi érdeket, igényt, amely pönalizálni kívánja a gyűlöletbeszédet és a holokauszttagadást. Mert a tét nem konkrét esetek megítélése, hanem a magyar társadalom szellemi, kulturális színvonala: élhetősége. Ezt tudatosítva, nyílna esély kiiktatni egy újabb éket, amely egyre mélyebben verődik a törésekkel, repedésekkel szabdalt társadalom testébe.

Aki magyar zsidóként határozható meg: holokauszt túlélő. Aki a holokauszt után született, az is, mert szülei révén törvényhozásilag és társadalmilag meg-nem-születésre ítéltetett, s csak rengeteg szerencsés mozzanat összejátszásával jöhetett a világra. Ez megkülönbözteti a magyar zsidókat mindazoktól a honfitársaitól, akiknek nem ez a tapasztalat az öröksége. E kétféle tapasztalat birtokosa hogyan élhet ma együtt kulturáltan, alkotóan - megbékélten? Ez a kérdés - amelynek a közelébe sem lehet jutni.

Ugyanis a holokauszttal való szembenézés ügye oly végzetesen belegabalyodott a napi politika hínárosába, hogy nem tud olyan helyzet teremtődni, amelyben meg lehetne ismerni a magyar népnek a holokauszttal kapcsolatos mai érzéseit, akaratát, szembenézésének minőségét s elképzeléseit arról: "hogyan tovább?".

E holtponton vergődik a gyűlöletbeszéd tiltását célzó törvény is. Sorsa: a kibeszélni képtelenség szimptómája.

Az eleve rossz döntés felelőssége a köztársasági elnökre hárul. Drámai hős ő az első felvonás végén. A sors egy nagy pillanatot és döntést adott a kezébe, amelyet "rühellhet", de nincs más választása, minthogy vállalja. Vagy nem. (És akkor a további felvonások elmaradnak.)

Felül kell emelkednie a személytelenített szerepkényszeren. Ez a képesség különbözteti meg a történelmi személyiséget, a jogszabályi automatizmusok őrétől. Igazságot kellene szolgáltatnia - legfőbb közjogi méltóságként, mert a nép, "az isten adta nép" (médiumostul, elitestül, pártokostul) nem tudott az igazság közelébe sem férkőzni.

Az igazság abban rejlik, hogy noha a jogköre alá tartozó állampolgárok egyenlők, e különös örökségű helyzetben mégis két különálló félről van szó. Az arányok finom kezelése a következő felvonások drámai töltete lehet - ha képes felismeri és végigvinni a distinkcióból eredő igazságtartalmat.

Képes-e lemondani a többségnek arról az elemi jogáról, hogy ezt a (nem jogi értelemben vett) kisebbséget megbántsa. (S nem bírálja, kutatásai, érvelése során kellemetlen, vagy annak tűnő tényeket tárjon fel róla - mert ebben nem nehéz megtenni a distinkciót.) Ezért hajlandó-e megcsorbítani a véleményszabadság jogát? - hiszen csak a többségi társadalom elenyésző kisebbségének a véleményéről van szó. S ez a vélemény már kipróbáltan öngyilkosságba sodorta a nemzetet.

Az események élére állhat, bár királyi gesztust nem tehet.

Ezért most nem írja alá ezt a vérestorkú törvényt, hanem visszaküldi azzal, hogy kellő konszenzushiány miatt - amelyet sajnál -, nem lenne helyes egy ilyen szimbolikus üzenetet szentesítenie. Az aláírás megtagadásának indokolása a lényeges, nem a semmit sem érő törvénypapírdarab sorsa.

Az indokolásban az államfő fölszólíthatja a távol maradt parlamenti erőket, hogy gondolják át hiányzásuk okát. S ami az igazán lényeges: ne a vélemény szabadság - absztrakt - sérelme mentén gondolják végig állásfoglalásukat, hanem a nagyon is egzisztenciális élethelyzetek tükrében, és a közelmúlt (a holokauszt) hátterében. Javasolja, hogy a törvény szabjon időbeli korlátot a "korlátozásnak", s ezzel a véleményszabadság teljességén esett "sérelmet" is kompenzálhatja. Száz- vagy ötvenévente vizsgálja felül a parlament a magyar társadalom állapotát abból a szempontból, hogy a gyűlöletbeszéd törvényi korlátozás indokolt-e?

Nem szívesen élek olyan országban, ahol a papámat a meccsen felszólíthatják, hogy szálljon fel a vonatra, amelyen már utazott, és szembesülnie kell vele, hogy ez, ha nem is a szép, de a legális véleménynyilvánítás kereteim belül van. Nem szívesen élek ott sem, ahol a MüPa környékén koncert után a plakátokon olvasott "tolvaj zsidók takarodjatok" feliratról tudom, hogy az - de jure - csak tulajdonrongálás okán kifogásolható.

"Nem szívesen élek..." Üres szólam, sirám. Fontosabb a kérdésfeltevés:

Mi a teendője a más történelmi örökséggel megvert s inkább mágikus-szimbolikus, mint tényleges védelmet kereső és nem találó entitásnak a többségi társadalommal való viszonyában? Elismerem-e befogadó nemzetemnek és képviselőijének azt a jogát, hogy az Auschwitzba visszakívánást szabadon kifejezhesse, vagy e kifejezés szabadságáért lándzsát törjön?

Hogy ezzel az állásfoglalással mit teszek (teszünk), ez a magunk felelőssége, s nem a felelőtlen panaszkodás, másokra mutogatás. Ehhez azonban elvárható lenne a nem absztrakt jogelvek mögé bújó, hanem a tényleges állapotokkal szembenéző nyílt és férfias válasz. S benne annak meghatározása: hogyan gondolkozik a holokausztban megtörtént kiszántásunkról és visszaintegrálásunkról a többségi társadalom? S ennek függvényében hogyan látja önmagát? Erre jó médium s drámakibontó helyzet ez a törvény.

S csak azt kérem/kérjük a személytől, akit sorsa e történelmi válaszadás elé állított: Legyen erkölcsi ereje, bátorsága és tehetsége mérlegelni, s egy igazi döntést előkészítő folyamatot kezdeményezni, inspirálni.

Vagy, ha úgy látja célszerűnek, rekessze be a fájdalmas kérdés további taglalását, de a kínnal nem játszódva, legyen mersze megmondani, hogy miért.

Ha igazi és bátor döntés hoz, az - tartalmától függetlenül - jó döntés lesz, mert - így, vagy úgy - elhozza a minden fél számára világos feltételeket, s - a nyomában sorjázó döntések révén - a megbékélést.