Ugyanakkor az aláírás megtagadása: az érintetteket sérti vérig, akik e jogszabálytól mágikus-szimbolikus módon védelmet vártak. Ők az elutasítás gesztusában nem egy absztrakt eszme – a szólásszabadság – védelmét látják, hanem a gyűlöletbeszédnek és gyakorlatának bátorító legalizálását. S nehezen bírkóznak meg a paradoxon-üzenet megfejtésével is: a liberális- és a jobboldal szinte csak egyben ért egyet - e törvény elutasításában.

A törvénnyel szemben megfogalmazódó elutasítás oka: a véleményszabadság korlátozása, amely ellentmond Magyarország demokratikus céljainak – a kijelölt útnak, amelyre majd két évtizede rálépett – sok évszázad kitérőit, mulasztásait pótolandó. Olyan céloknak, melyeknek nem volt még idejük hagyománnyá válni.

Ezért is horgad megfejthetetlen kérdéssé, hogy a már demokratikus hagyományokkal rendelkező, nyugat-európai országok határozottan vállalják a szólásszabadságnak azt a korlátozását, amely polgártársaik elleni gyűlölet kifejezésére alkalmas, vagy éppen a holokauszt tagadásban nyilvánul meg, míg a demokrácia-deficites múlttal rendelkező Magyarország mindezt nem vonja tabu alá.  Sőt: a „korlátozást„ olyan országokban (társadalmakban) vezették be, amelyek kevésbé, vagy egyáltalán nem érintettek a holokauszt elkövetésében, mint Magyarország. Összehasonlítási pontként kínálkozik még az a napjaink történetéhez tartozó jelenség, hogy a „korlátozó„ országok (társadalmak) kevésbé korlátozták magukat a múltjakkal való szembenézésben: diskurzusában és gyászmunkában – azaz: a „holokauszt kultúrába szervítésében„. (Kertész Imre szellemi találmányát, mint annyi más innovációt, nem Magyarországon fordítják termőre, erről az író nem egyszer nyilatkozott csalódottan, vagy undorral, s beszédes gesztussal – Berlint választván lakóhelyül -  nyomatékosította, hol látja igencsak egzisztenciális tapasztalataiból leszűrt gondolatainak kultúrára fordulását.)

A gyűlöletbeszéd, a holokauszt-tagadás büntethetősége azért került napirendre az európai jogalkotásban, mert a XX. század arra a tapasztalatra is alkalmat adott, hogy bizonyos jól körülhatárolható, szabad vélemény hangoztatások – könyvekben, sajtóban,  népgyűléseken – valamint egyes népek genocídiuma (örmény, zsidó, cigány) között határozottan kimutatható az  összefüggés.

Miért tiltják a gyűlöletbeszédet, a genocidiumok tükrében: a gyilkos-beszédet? Hogy ez többé ne forduljon elő?
Úgy gondolom: nem. A téves célkijelölés a forrása a tárggyal kapcsolatos magyar jogalkotási zavarnak.

Ha „soha többé„ -alapon e törvény révén kívánnánk elejét venni az újbóli fasizálódásnak: akkor igencsak  rosszul áll a társadalom, a demokrácia és az állam szénája, s nemkülönben a beléjük vetett bizalomé. Ilyen esetben bármely törvényi szabályozás annyit ér, mint halottnak a csók. Hiszen a szintén XX. századi tapasztalat azt is bebizonyította, hogy a sokgyökerű (vallási, népi) gyűlölet, s az azt artikuláló, fölhangosító beszéd csak akkor válik ténylegesen gyilkossá, ha azt a politikai rendszer is magáévá teszi. Azt állítani, vagy csak célozni is rá, hogy a világ, legalábbis az a része, amely átesett a II. Világháború kataklizmáján, újból ki lenne téve egy állami kirekesztő politikának: rosszindulatú rágalom. Különösen, ha azzal a hatalomért reálisan versengő erőket, csoportosulásokat vádolnak. E tűzzel (érvvel) való játszadozás csak alkalmi politikai előnyökért történik – végzetesen megmérgezve a társadalmi közérzetet.

Európa, s egy annál szélesebb „nemzetközi közösség„ ezen túlesett, Magyarország is.  Ha ezt elismerjük – legalább ezen a ponton felülemelkedve a hatalmi percérdekeken – közel engedhetnénk magunkhoz azt a valódi érdeket, igényt, amely pönalizálni kívánja a gyűlöletbeszédet és a holokauszt tagadást.  Mert a tét nem az előforduló esetek konkrét megítélésében feszül, hanem a magyar társadalom szellemi, kulturális színvonala: élhetősége – és a már látványosan visszacsúszó versenyképességében. Ezt tudatosítva, nyílna esély kiiktatni egy újabb éket, amely egyre mélyebben és mélyebben verődik a törésekkel, repedésekkel szabdalt társadalom testébe.

A II. Világháború nemcsak területekért, gazdasági befolyásért folyt, hanem a színfalai mögött az emberi nem (európai civilizáció) önmagával is apokaliptikus háborút vívott, amelynek eredményeképpen – a folyamat még nem zárult le – felülkerekedett sátáni ösztönein, s ezáltal emberibb, demokratikusabb és szolidárisabb lett. Mint a kereszténység születését létrehívó első apokalipszis korában, úgy a másodikban is a katalizátor szerep a zsidó népnek jutott. A holokausztot a zsidók ellen követték el, s ezért az elkövetésből eredő gyászmunka, a kultúrába szervítés-megbékélés-kompenzálás mozzanata, szintén a zsidó nép túlélőihez kapcsolódik – akkor is, ha a holokauszt tapasztalat olyan univerzalizácón esett át (akár a Jézus hit a későbbi kereszténységben), amely a zsidó tapasztalatból és áldozat-létből más népek, etnikumok, és másságok tiszteletét és védelmének szükségességét kristályosította ki.
Az országokban, ahol a gyűlöletbeszéd és a holokauszt-tagadás elleni törvényeket hozták, nem a múlt visszatérésétől való félelmükben alkották meg „korlátozó„ rendelkezéseiket. E „korlátozásokat„ – olvasatomban - a következő, egy-egy társadalmat áttekinthetően reprezentáló jogalkotói akarat hívta életre.
1. Az illető ország (társadalom) ezen a módon is rögzíteni kívánta a múltjával történő szembenézés lezárását. Ebben jelentős szerepet játszottak a háborús bűnösök, és kollaboránsok ellen hozott perek, mint traumaoldó drámák. A jogalkotó a maga részét tette hozzá, ehhez a társadalom minden pórusát átjáró folyamathoz, azzal, hogy a gyűlöletbeszédet és holokauszt tagadást jogszabályi rögzítéssel is tabuvá tette. Ahogy az ugyanerre a traumára utaló emlékművekről, emléknapokról, s az azokhoz fűződő hagyományokról is többnyire ezek a népképviseleti szervek határoztak legfelsőbb (parlamenti) vagy helyi szinten.
2. A szembenézés során feltárult a még meg nem emésztett múlt természetes következménye: saját jelene. S ezt jóbbá formálni igyekvő törekvésében olyan tabukat állított föl – amelyek a közérzetet, minőséget, élhetőséget, versenyképességet igyekeznek megvédeni.  Akár a drogfogyasztás következményeitől, vagy a városokat ellepő kutya(ember)szartól, kívánnak megszabadulni, úgy a gyűlöletbeszédtől is – mert a kurta életet, ami az embernek adatott, ezek a társadalmak kellemesebbé igyekeznek tenni polgáraik számára.  (A gyűlölet semmilyen formája nem kellemes.)
3. Ezeknek a törvényeknek van egy határozott, bizalmat visszaállító üzenetük, s ennek megfelelően jól körülhatárolható címzettjeik is. A holkauszt túlélőinek, s leszármazottaiknak azt a gesztust nyújtják, hogy bátran maradhatnak a mindnyájukat kivétel nélkül lesújtó, rettenetes tapasztalataik földjén. Elismerik, hogy a csak évszázadok békéjével gyógyítható sebek ellenére ez embert próbáló vállalkozás, s ezt a többségi társadalom meleg szolidaritással kezeli. Tényként fogadják el, hogy az adott társadalom átment a tisztítótűzön, de elismeri, hogy ez ilyen rövid idő elteltével nem jelent 100 %-os védettséget. Együttérzéssel viseltetnek az áldozatok kompenzálhatatlan vesztségei és fájdalma iránt, ezért hajlandók lemondani azon polgártársaiknak szabad önkifejezési jogáról („törpe kisebbségről„ van szó), akik szólásszabadságukkal élve fejtik ki zsidókat (vagy más kisebbséget) sértő, kirekesztő „véleményüket„. A millióféle kellemetlenségtől határozottan meg kívánják óvni a túlélőket, ha már az eredeti sérelmektől annak idején nem sikerült. Nem mintha ez a gyűlöletbeszéd valós társadalmi veszélyt jelentene. Azonban elrontja a sértettek közérzetét, fájdalmat okoz nekik, s ezt nem tartják méltányosnak, elegánsnak. Mivel magukat méltányos, elegáns, kulturált társadalomnak tudják, ezeket a gennyes és fertőző pattanásokat kezelni óhajtják. Azért jogi úton – is, mert a jog legfőbb funkciója a követendő normák felállítása, a normakövető magatartás előmozdítása, és a prevenció. Tehát a jogszabály „korlátozásaiban„ a társadalmi szolidaritás, az anyagiakban nem kifejezhető kompenzálás testesül meg. Ennek érdekében áldozzák fel egyes honfitársaiknak eredendő jogát, hogy szabadon, minden következmény nélkül büdös zsidózzanak, vagy hogy a villamoson szabadon hangoztassák azt a „véleményüket„, hogy jobb lenne a „zsidóknak leszállniuk.„

Aki magyar zsidóként határozható meg: holokauszt túlélő. S aki a holokauszt után született, az is, mert szülei révén törvényhozásilag és társadalmilag „meg nem születésre„ ítéltetett, s csak véletlen folytán, vagy rengeteg szerencsés mozzanat összejátszásaképpen jött e világra. E történetileg (és nem vallásilag) más múlt megkülönbözteti a magyar zsidókat mindazoktól a honfitársaitól, akiknek nem ez a tapasztalat az öröksége. A kétféle tapasztalat birtokosa hogyan élhet ma együtt kulturáltan, alkotóan – megbékélten? Ez a kérdés.
Nem teszek úgy, mintha nem lennének tapasztalataim a kérdések megfogalmazása – a helyes kérdés, szinte maga a válasz - esélyeiről. Keserű tapasztalataimat annak tudom be, hogy a holokauszttal való szembenézés ügye oly végzetesen a napi politika hínárosába gabalyodott, s ezért nem tud olyan helyzet teremtődni, amiben a napi politikát kiiktatva lehetne megismerni – az erről folyó diskurzus révén - a holkausztot elkövető magyar nép mai érzéseit, akaratát, szembenézésének minőségét, s „hogyan tovább?„ elképzeléseit.

Ezen a holtponton vergődik a gyűlöletbeszéd tiltását célzó törvény is. Ami nem csak egy törvény kudarca, hanem egy sokkal mélyebb társadalmi betegség – a kibeszélni képtelenség – szimptómája.  A megfogalmazása hiányában szenvedő kérdés, most a törvénykezési technika leple alatt, olyan szakítópróbájához  érkezett – mintegy irányíthatatlanná vált kormánya-tört hajó a hánykolódó tengeren – amelyben mégis döntést kell hozni.  A döntés nemcsak jogszabály ügyében dönt , hanem „utánam az özönvíz„ alapon tesz pontot egy viszonyrendszerre.

Az eleve rossz döntés ódiuma most a köztársasági elnökre hárul. A felelősség kínzó terhét igazságtalan volt úgy elélökni, hogy neki kelljen egy személyében bepótolnia legalább húsz év elmaradt szembenézését, emlékezését, diskurzusát, szőnyeg alá söpréseit és elmaradt gesztusait. Hogy neki kelljen most felelnie az egymásra váró-mutogató politikai percemberkék és pártok egymás ellen acsarkodásáért, s hogy elodázott tetteik helyett, neki kelljen egy személyben tennie.

Távol áll tőlem, hogy tanácsokat adjak neki, annál is inkább, mert gyomorforgatónak tartottam azt a sok magamutogató kioktatást, amellyel a média különböző pozíciót betöltő képviselői magukat belétörülték, épp olyasmiért, amit már régen meghozott gyűlöletbeszédet tiltó törvénynek kellett volna automatikusan kezelnie.
Számomra ő egy dráma hőse az első felvonás végén. A sors egy ritka pillanatot, döntést adott a kezébe, amelyet, mint Jónás óta annyian, „rühellnek„, de nincs más választása, minthogy vállalja a sorsát. Vagy nem. (És a további felvonások elmaradnak.)

Ha vállalja, amivel a történelem sújtotta: tisztáznia kell a helyzetét, ki is ő most? Kinek a képviselője? A kérdés nem olyan egyszerű, mint az alkotmány megfogalmazza.  Mert ezúttal nem, vagy nem csak minden magyar állampolgár képviselője. Épp ez az, amit a jog absztraktsága nem tud kifejezni. (De a dráma igen.) Itt felül kell emelkednie az absztrakt meghatározás elszemélytelenítő szerepkényszerén. Ez a képeség különbözteti meg a történelmi szemilyiséget, a jogszabályi automatizmusok őrétől. Az ő emberi erőpróbája, drámai konfliktusa, amelyet a sors drámaírói leleménye folytán azzal is cifráz, hogy éppen a jog, a jogi gondolkodás az eredeti hívatása is. Igazságot kellene szolgáltatnia – legfőbb közjogi méltóságként (mely intézmény a királyság intézményéből ered), mert a nép, „az isten adta nép„ (médiumostul, elitestül, pártokostul) nem tudott az igazság közelébe sem férkőzni.

Ő most a magyar társadalom nem zsidó többségének legfőbb méltósága, aki a tisztét tettekre is kívánja/kénytelen váltani, a szintén általa képviselt zsidók és más kisebbségek különös egzisztenciáját és „érzékenységét„ átérezve. S noha e két entitás azonos állampolgári jogokkal bír, e különös helyzetben mégis két különálló félrôl van szó. E finom arányok kezelése a következő felvonások drámai töltete – ha képes felismeri és végigvinni a distinkcióból eredő igazságtartalamat.

 Képes-e lemondani a többségnek arról az elismerten elemi jogáról, hogy ezt a (nem jogi értelemben vett) kisebbséget, nemzettestet (részt) becsmérelje, megbántsa. (S nem bírálja, kutatásai, érvelése során kellemetlen, vagy annak tűnő tényeket tárjon fel róla – mert ebben nem nehéz megtenni a distinkciót.)  Ennek érdekében ideiglenesen (amíg a trauma megállapíthatóan fel nem oldódott) hajlandó-e megcsorbítani a véleményszabadság jogát? – hiszen csak a többsségi társadalom elenyésző kisebbségének a véleményéről van szó. Ez a vélemény egyszer már öngyilkosságba sodorta a nemzetet. Vajon kívánatosnak tartja, hogy ez a vélemény az érintetteknek történő fájdalom okozása árán is létezzék? Mert az antiszemitizmus, az idegen gyűlölet a holokauszt megtörténte után már nem ugyanaz, mint előtte volt: egy kisebbségi érzésből és versenytől való rettegésből fakadó, már akkor is szalon-(vagy jobb szalon)képtelen „vélemény„.

Lehet, királyi gesztust nem tehet, s mint állítólag Mátyás király, de az események élére állhat, s katarzist hozó drámai fejlődés felé fordíthatja a most kaotikusan toporgó szomorú játékot.

Ezért most nem írja alá ezt a véres torkú törvényt, hanem visszaküldi a parlamentnek azzal, hogy kellő konszenzushiány miatt – amelyet sajnál – nem lenne helyes egy ilyen nagyhorderejű törvényt szentesítenie.  Az aláírás megtagadásának indoklása a lényegbevágó, nem a semmit sem érő törvény papírdarab sorsa.
Az indoklásban fölszólítja a távolmaradó parlamenti erőket, hogy gondolják át hiányzásuk (nem egészen férfias) okát. S ami az igazán lényeges előrelendítő elem:  ne a vélemény szabadság – absztrakt -  sérelme mentén gondolják végig állásfoglalásukat, hanem a nagyon is egzisztenciális élethelyzetek tükrében, és a magyar történelem (a holokauszt) hátterében. Javasolja, hogy a törvény utolsó paragrafusa szabjon időbeli korlátot a „korlátozásnak„, s ezzel a véleményszabadság teljességén esett sérelmet is kompenzálhatja. Száz vagy ötven évente vizsgálja felül a parlament a magyar társadalom állapotát abból a szempontból, hogy a gyűlöletbeszéd törvényi korlátozása indokolt-e?  Föloldódott-e már, kulturává szervült-e  annyira a trauma, hogy a véleményszabadságnak ez a korlátozástól való föloldása, nem zavarja többé a magyar társadalom valamennyi tagjának, csoportjának, etnikumának a békés együttélését?

Nem szívesen élek olyan országban, ahol a papámnak, ha kimegy a meccsre, számolnia kell azzal, hogy figyelmeztetik, szálljon fel arra a vonatra, amelyen már utazott. És miközben a gyilkos skandálást hallgatja, (a Kádár rendszerben is szabad volt ez de facto) tudja, hogy ez, ha nem is a szép, de a legális  - de iure - véleménynyilvánítás keretei közé tartozik. Vagy a MűPában élvezett koncert után hazafelé a környező plakátokon díszelgő „tolvaj zsidók takarodjatok„ felirat olvastán, mely mi tagadás, önmagában is csökkenti a műélvezet utóhatását, végig kell gondolnom - muszáj! - hogy ezért csak tulajdonrongálás címén szabhatnak ki államom törvényei szerint szabálysértési büntetést.

„Nem szívesen élek…„ Üres szólam, vagy sirám. So what? (Egyébként élni sem muszáj.) Az olcsó kijelentésnél fontosabb a kérdés feltevés.

Az említett más pozició okán, mi a teendője (drámai szerepe) a más történelmi örökséggel, tapasztalattal megvert, s inkább mágikus-szimbolikus, mint tényleges védelmet kereső és nem találó entitásnak (entitásoknak) a többségi társadalommal való viszonyban? (Egyébként a zsidók – minden más entitással szemben – darab időre, a magyar állampolgári jogaitól törvényhozásilag is megfosztattak.) 

Az állásfoglalás kényszer – ez az egyedüli pozitívuma a parlament (a kórus) közvetítette drámai kérdésnek – most fontos jelzést adhat, hogy mi a teendő.

Elismerem befogadó nemzetemnek és képviselőiének azt az elemi jogát, hogy Auschwitzba visszakívánást szabadon kifejezhesse, vagy e kifejezés szabadságáért lándzsát törjön.

Hogy ezzel ezzel az állásfoglalással mit teszek(teszünk), ez a magunk felelőssége, s nem a felelőtlen panaszkodás, másokra mutaogatás.

Ehhez azonban elvárható lenne a nem absztrakt jogelvek mögé bújó, hanem a tényleges állapotokkal szembenéző  nyílt, és férfias válasz. S benne a viszony meghatározása  hogyan látja, hogyan gondolkozik  holokausztban megtörtént kiszántásukról és visszaintegrálásukról a többségi társadalom. S persze ennek a függvényében hogyan látja önmagát. Erre jó médium, s drámakibontó helyzet ez a törvény. 

S csak a cselekvésből fölszabaduló szabadságot kérem/kérjük: nem kérelmezőként, a személytől, akit sorsa e történelmi válaszadás elé állított. 

Legyen erkölcsi ereje, bátorsága és tehetsége mérlegelni, s egy igazi döntést előkészítő folyamatot kezdeményezni, inspirálni, azt folyamatosan ellenőrizni és számonkérni, míg újra asztalához kerül az irat.
Vagy, ha úgy látja célszerűnek, rekessze be a fájdalmas kérdés további taglalását, de a kínnal nem játszódva, legyen mersze megmondani, hogy miért.

Ha igazi és bátor döntés hoz – tartalmától függetlenül – jó döntés lesz, mert – így, vagy úgy - elhozza a minden fél számára világos feltételeket, s a nyomábann sorjázó döntések révén a megbékélést.

Kőbányai János
Jeruzsálem, 2008-02-23