Az Egyesült Államoknak sürgős gazdasági gondjai mellett egymás után kell megoldania a szinte megoldhatatlan iraki, az afganisztáni és pakisztáni válságokat, új forgatókönyvet kidolgozni az izraeli-palesztin rendezésre. És mostantól Európával, velünk együtt, kezelnie kell az etnikai önrendelkezés nemzetközi jogilag és politikailag egyaránt veszélyes problémáját nemcsak a Balkánon, hanem a világ valamennyi jelenlegi és potenciális válságtérségében.

Timothy Garton Ash a Guardianban arról értekezik, hogy 69 nemzeti és etnikai önrendelkezési igényt vetettek fel eddig, és a koszovói függetlenség elismerése nemcsak ezeket a vágyakat fogja felerősíteni, hanem újabbakat is teremt. Elfojtott etnikai sérelmek az egyik oldalon, rettegés a nemzetállam szétesésétől, a terület- és embervesztéstől a másikon. A hidegháború utáni korszak történései világosan megmutatták, hogy se a nemzetek, se a nemzetállamok nem kívánnak "elhalni", feloldódni valamiféle nagy közösségben. Ellenkezőleg, újabb és újabb csoportok fedezik fel nemzeti és etnikai közös gyökerüket, illetve újabb és újabb nemzetállamok pörögnek ki a világra, immár nem is Afrikában, hanem Európában.

Maga a koszovói közvetlen válság valószínűleg gyorsan megoldható. Két, háborúkban kivérzett, nagyon szegény nemzet áll egymással szemben, és a világ nagyhatalmai közül egyiknek sem érdeke a válság élezése. A terület nagyhatalmilag tökéletesen érdektelen. Másrészt, Amerika és az európai nagyhatalmak kellő katonai, gazdasági és politikai súlyt képviselnek ebben a régióban ahhoz, hogy a realista orosz nagyhatalom szavakon kívül mást ne tegyen. Feltehetően ezt mérték fel a nyugati had- és külügyminisztériumokban, amikor határoztak.

A térségben senkit se akartak jutalmazni, se büntetni. Amerika teszteli: mi történik akkor, ha egy korábban háborús gócot a nemzetközi közösség magára hagy, ha nem vállalja tovább az anyagi és emberi áldozatokat, ha a népek saját lábukra állnak? Kiirtják egymást? Terrorfenyegetést jelentenek a nyugati világ számára? Semmiféle "kártalanítást" nem kínáltak a lerongyolódott Szerbiának. Vajon mihez kezd? Kíváncsian és hidegen mérlegelő tekintettel nézik: képes-e nekirontani a szerb állam, netán valamiféle milícia az albánoknak? Ha igen, falhoz vágják. Ha nem, nagy tanulság más vesztesek - iraki szunniták, afgán pastuk stb. - viselkedésének feltérképezéséhez. Semmilyen anyagi támogatással nem járulnak, járulunk hozzá a függetlenként éppoly nyomorult Koszovó létezéséhez. A függetlenség elismerése a nemzetközi "eltartási kötelezettségek" megszüntetését jelenti. Se Amerikának, se az EU-nak nem kell egy dollár, euró támogatást se adnia a független Koszovónak. A függetlenség annyit jelent, hogy szabadon és elfeledetten éhezhetsz és fázhatsz albánként. Ott akarták, ott akarjuk őket hagyni.

Ha a koszovói, az afgán és az iraki háborúk, a "színes forradalmak" a globális szerepvállalást, a mindenütt jelen lévő nyugati - mindenekelőtt amerikai - hatalmat jelentették, a koszovói kivonulás és az afgán, az iraki távozáson való fejtörés, a "színes forradalmak" feladása, a realista, korlátozott és osztott amerikai és európai szerepvállalást jelzik előre. Az amerikai választók letettek arról, hogy nevükben emberjogi, terrorellenes és/vagy demokratikus keresztes háborúkat vívjanak a világ távoli részein. Az európaiak pedig nemhogy növelni szeretnék a szegények és megszomorítottak számát az unión belül, hanem szabadulnának bármiféle ürüggyel tőlük. A hűlt európai közvélemény hallani se akar albánokról és szerbekről.

Semmilyen érvényes politikai és jogi magyarázat nincs, hogy Koszovó miért igen, és a többiek miért nem. Koszovó precedens. Sőt, óriási iszlám siker. Egy kicsiny iszlám közösség nemcsak megnyerte a háborút egy keresztény ország, Szerbia ellen, de a nemzetközi közösség támogatásával függetlenné is válhatott. Ha nem hiszem, hogy Koszovó Európában példa, hogy komolyan hat a katalánokra, a baszkokra, a bretonokra, a walesiekre, korzikaiakra, flamandokra és vallonokra, hiszem, hogy az iszlám világban jelkép. A reménytelen harc reménytelivé vált: lehet győzni a keresztény világgal szemben. A 2006-os Hezbollah-diadal az izraeli hadsereg ellenében az első "reménysugár" volt, a koszovói függetlenség a második. Ezért világpolitikailag a legkényesebb kérdés két válsággócban megerősödő önállósodási igény: a palesztinoké és a kurdoké az önálló államra. Mindenütt másutt lehet egyezkedni, ezekben az esetekben nagyon nehéz.

De itt van a számunkra sokkal fontosabb magyarügy. Kétségtelen, hogy a "székelykérdés", a székelyföldi autonómia valahol az európai uniós és az annak határán kívüli senki földjén áll. Az európai nemzeti és etnikai szecessziók azért nem jutottak el az önálló államalakítási kísérletekig, mert az adott nemzetek pontosan fel tudják mérni az önállóság előnyeit és hátrányait. Az Európai Unió regionális szabályozás- és intézményrendszere rideg pontossággal fölméri, hogy gazdasági potenciájával ki, hol tart. Itt nem történelmi érdemeket, nyelvi vagy más kulturális előnyöket és hátrányokat mérnek össze, hanem kegyetlen gazdasági számokat. A katalánok évtizedek óta tudják, hogy mennyivel járulnak hozzá a spanyol költségvetéshez, hogy mekkora hátrányt jelent ez nekik ahhoz az előnyhöz képest, amit a spanyol európai középhatalom nagyobb érdekérvényesítő képessége jelent. Erre centizték ki autonómiájukat. A leépülő és spanyol, illetve európai támogatásra szoruló Baszkföld lakosai immár megértették, hogy az önállóság, a függetlenség a tartós nyomorúságot hozná, ezért vonták meg támogatásukat a függetlenségpártiaktól.

Románia román többsége és a székelyföldi magyar kisebbség talán még nem tart itt. A román állam még a történelmi rettegés foglya. Még nem alkalmazza azt az európai ésszerű brutalitást, ami nemsokára jönni fog: a székely megyéket a román fejlett részek adóiból kell fejleszteni, mi tartunk el titeket, nem ti minket. Követelőzni, zsarolni tudtok, de azután hozzánk jöttök kéregetni. Önállóak akartok lenni? Tessék, tartsátok el magatokat! Azt hiszitek, hogy Budapest segít? Akkor emlékezzetek a 2004. decemberi népszavazásra! Azt gondoljátok, hogy Brüsszel ajándékokkal jön? Akkor kezdjetek el pályázni Európában! Székelyföld nem a román nacionalizmus, hanem saját szegénysége és a román állami költségvetés foglya. A kolozsvári, nagyváradi, aradi, temesvári, szatmári, szórványban élő, a román meginduló gazdasági dinamikából részesülő magyarok már pontosabban felfogták, hogy mire megy ki a játék. Ez szedi ketté az RMDSZ-t.

Kell-e, lehet-e magyar gazdasági és kulturális autonómia a székely megyékben? Jót vagy rosszat tesz-e ennek a koszovói példa? Kell. Minél inkább fog, és fog Románia európaizálódni, piacosodni, annál kevésbé lesz érdekük a románoknak az egységes és központosított nemzetállam. Valamennyi európai állam - Spanyolországtól Nagy-Britanniáig, Itáliától Németországig - példája bizonyítja, hogy a fejlődés regionalizálódást, és ahol etnikai, nemzeti kisebbségek vannak, ott nemzeti autonómiákat hozott. Koszovó rövid távon rosszat tesz. Felébreszti a történelmi holtakat. De már egy-két év múlva meg fogja mutatni mind a román, mind a magyar oldalnak, hogy nem, vagy rossz precedens.

Magyarországnak a nagy-nagy csöndet kellene választania. Helyes volt, hogy megpróbált anyagi kárpótlásokat javasolni a nemzetközi közösségnek (Surányi-terv). Ez azt mutatta, hogy törődünk a szerbek és az albánok anyagi boldogulásával. Kár, hogy a magyar kormány nem tette határozottabban és hangosabban. Mindezen túl vagyunk. Óvatosan az elismeréssel. El nem ismerni a nyugati világgal és saját hosszabb távú érdekünkkel szemben aligha lehetséges, ám túl gyorsan tenni semmiképpen sem indokolt. Százszor, ezerszer kell mondani, és valóban gondolni is, hogy a kisebbségi magyarokra nézve Koszovó bizonyosan nem precedens. A vajdasági magyarokat komolyan érintheti, hogy mikor és mit teszünk. Véleményük figyelembevétele nélkül semmit nem szabad tenni.

Ha nem tudunk pozitív példa lenni, legalább ne legyünk negatív példa. Garton Ash szép mondatban emlékszik meg rólunk. "Szerbiának mégis van választása: évtizedekre impotens sérelmi politikába süllyed, mint a trianoni szerződés utáni Magyarország, vagy az európai utat választja, a nemzet újjáépítését, mint a mai Magyarország." Remélem, nemcsak szép, hanem igaz is ránk e mondat. Remélem, hogy nem azt üzenjük innen, hogy "nem, nem, soha", hogy lassan kilencven év után is "vesszen Trianon". A magyar választók többsége túl van ezen. A kisebbség pedig nem tudja, hogy mit kockáztat a mások, éppenséggel a székelyföldi magyarok bőrére. "Életünket és vérünket, de a zabunkat nem!" A magyar választó, beleértve a jobboldaliakat, egy fillért nem kíván áldozni se a koszovói függetlenek anyagi fölemelésére, se a hozzánk sokkal közelebb álló, határon túli magyarokéra. Körül vagyunk véve ugrásra kész, sértett nacionalista nemzetállamokkal, Szerbiától Romániáig, Ukrajnától Szlovákiáig. Most mindenki álljon föl, és maradjon csöndben. És gondolkozzon, hogy mit tett azért, hogy megszülessenek a magyar-magyar megállapodások, hogy a határon túli magyarok gondját ne csak szívére, hanem vállára is vegye.

Koszovó az utolsó szerbig Szerbiáé!