Hiába. Sétáltam minden délután. Néha három órát is. Bicikliztem. A végén már futottam. Akkor se ment. Nem bírtam úgy kifáradni, hogy hajnali négykor föl ne riadjak. És utána már mindegy volt. Jöttek. Próbáltam magam esténként leinni becsülettel. De az sem volt az igazi. Elég volt egy kis zaj, valami mozgás, valami tülkölés odakinn, és négykor fenn voltam megint. Próbáltam, hogy na jó, akkor fölkelek. De akkor meg elaludtam ülve. És úgy jöttek. Altatót kipróbáltam vagy féltucatnyit. Volt, amelyik hatott, de attól meg másnap voltam olyan, mint akit fejbe csesztek, nem bírtam csinálni semmit. Hát akkor már inkább jöjjenek...

És jöttek és jönnek. Negyedóránként fölébredek az egyikre, végiggondolom, elszunnyadok, már jön is a másik. Akkor arra riadok, azon spekulálok, megint kumok kicsinyt, és jön a harmadik...

Vidéki ház, elegyes, több házból van összerakva, de majd' mindig üres, lepusztult. Valami buli van. Elfogy a bor. Gondolom, elmegyek borért, gondolom, motorral. A fészerben ott a motor, de nincsen kereke, a bicikli is szétszedve. A fészer mellett valami bányaüreg veszi kezdetét, mintha dolgoznának is odabenn. Valaki oda bezárja a kutyát, hogy az ott megdögöljön. Letérdelek elé, engedje ki, micsoda halál ez, étlen-szomjan megfulladni, én ezt nem bírom ki, mire ő mosolyogva mondja: "Majd én kibírom." Aztán hozzáteszi, nyugodjak meg, a kutya vidám, jól van, szoktak imélezni.

Ugyanitt a lepusztult, kopott, üres házban látom, hogy valaki mindent, lábasokat, edényeket, eszcájgot odaajándékoz a nagybácsikámnak, aki már régen meghalt, persze. Szemrehányást teszek ezért, mire valaki, aki a sarokban guggol, azt mondja: "Néha a dolgokat le kell cserélni." Mire én mondom neki, hogy majd én is elajándékozgatom az ő dolgait. Látom, hogy egy óriási lábasban valami leves fő, de ócska a lábas, hát a szép lábast is odaadtátok, mondom, no nem baj, majd én hozok Pestről, mire valaki mondja, hogy: "nem az a baj, hanem, hogy nincsen kenyér." Indulok kenyérért, vívódom, hogy motorral menjek-e, gondolom, kérek Dezsőtől, de hogy kérjek Dezsőtől, mikor egy éve nem láttam már őt, most menjek hozzá kenyérért, mintha mi sem történt volna?

Ugyanitt a romos házban festés után van, újra rendezés. Sok asztalt próbálok bele egy félkör alakú szobasarokba, székeket keresek, közben már jönnek, mondom: még ne, még nincs kész. Aztán konyhában, nagy vassparhelt, rozsdás, koszos, mondom: "Hát ez koszos. Miért koszos?" Mire mutatnak egy üveg sárgaborsót: vegyek még ilyeneket, csinálnak nekem régi főzelékeket. Mire én megfogom az illetőt, felnézek rá, mert valahogy fönn van, felettem: "Miért? Mi még fogunk együtt élni?" Mire azt feleli természetes, nyugodt hangon: "Fogunk." És akkor felnézek rá, és már nem ő az.

És akkor jön egy sorozatgyilkos, aki mindig pályázik, és mindig elnyeri a pályázatokat, amelyekben részletesen leírja, hogy mit végzett, hogyan öli meg áldozatait, hogyan fűrészeli darabokra, főzi meg és zabálja fel a nőket. És mindig kap ezekre a beszámolókra díjakat. A kuratórium tagjai valamennyien a cinkosai, és mikor szóvá teszem, hogyan lehet az, hogy hagyják ölni, hát ez borzasztó, ők azt válaszolják: "Lehet, de jól írja meg." Rettegek tőle, fejszével a kezemben járom az utcát, de neki is van, futok előle, bújok. Hiába. Fölébredek, mielőtt utolér.

Kicsiny gyermek bújik mellém az ágyba. Fejét vállamra hajtja, átölel. Ez sokszor van.

És a telefon. Ez az átkozott telefon. Pár éve a legtöbb embernek nemhogy ilyen, de semmilyen telefonja sem volt. És mégis mindenki tudott találkozni, dolgot intézni. Most meg? Avval élek. Avval álmodok. Zsebembe van. Kiveszem. Szétesik. Rakom össze, látom, kiesett belőle a kis kártyicsek. Meglelem, berakom. Akarok telefonozni. Látom, nincsen rajta gomb. Nincsen rajta egy gomb se. Csupasz doboz. Nincsen mit megnyomni. Fölébredek megint.

De mindig persze a holtak. Tudtam, hogy nem lehet szabadulni tőlük, de hogy ennyire lesznek, hogy lépni nem lehet majd tőlük, ezt nem hittem volna. Ez már szinte pofátlanság. Persze, nem tudok mit tenni ellenük. Jönnek, hát jöjjenek.

És megint, mindig, újra, hogy aki meghalt, az él, csak éppen elfelejtkeztem róla, valahol elhagytam, kiment a fejemből. És akkor egyszer csak eszembe jut. Hol van? És akkor már kiabálok. A húgommal. Hogy a kurva életbe, ez nem ér. Tessék nekem pontosan megmondani, hogy ki él és ki nem. Mert én ezt már nem bírom követni. Hogy hol az egyik él, hol a másik. Aztán újra az egyik. Hát ezt ne! Ez így lehetetlenség! Tessék itt rendet csinálni! Amióta az öreg feltámadt, azóta én már bármit el tudok képzelni. Nem hiszek semmit. És akkor a földre vetem magam, és úgy zokogok: hol van? Hol van? És akkor apám mondja fölényesen, hogy lenn van a kocsmában, táncol, azt mondja, jön nemsokára.

És ez így megy minden hajnalban, így megy. Jönnek az élők, jönnek a holtak, belepofáznak mindenbe, nem hagynak aludni, nem hagynak élni.

Rám néz, száraz, üres szemmel. Belekortyol a pohárba.

- Mit csináljak? Adjál tanácsot. Te anynyi mindent láttál már. Mit csináljak, mondd meg, öreg, mit?

Én is megemelem a poharat, töprengve nézek a halványpiros, gyöngyöző ital mélyire.

- Hát, kérlek szépen... Valahogy a te tudatalattidba kéne egy dugó... Egy dugó kellene oda, ami...

És akkor odalenn harsány csikorgással fékez a busz, és brummogva lódul neki újra.

Fölriadok. Felülök, iszom egy korty vizet, felkattintom a kisvillanyt, megnézem, hány óra. Öt óra tíz. Na jó, még lehet aludni bőven.