A szerző egyetemi hallgató (ELTE, pszichológia), az SZDSZ oktatási kabinetjének titkára

Évek óta nincs magyar egyetem a világ 400 legjobbja között a Times Higher Education felmérése szerint. Pedig a magyar állam nem költ arányaiban kevesebbet a felsőoktatásra, mint az EU többi országának kormányai. (A GDP 0,95 százalékát költöttük erre 2006-ban, ez az arány 0,8-1,2 százalék között van minden uniós tagállamban.) Másban látszik az összefüggés: míg a tandíj a listavezető angolszász felsőoktatási rendszerekben a legmagasabb, addig azok az országok, ahol a felsőoktatás teljesen ingyenes (az EU 27 tagállamából csupán ötben: Lengyelországban, Görögországban, Máltán, Luxemburgban és Csehországban), nem képviseltetik intézményeiket a világ 200 legjobb egyeteme között. Elgondolkodtató, hogy ha másutt sem tudnak egyszerre magas színvonalú és ingyenes felsőoktatást biztosítani, akkor miért tudnának nálunk. Tehát: mondjunk le a minőségről, vagy tanuljunk a sikeres példákból? De ha a példák ellenére is lehetségesnek látnánk, hogy a minőségi fejlesztést több közpénzből oldjuk meg, honnan vennénk rá a pénzt? Emeljünk adót, amikor éppenséggel csökkenteni kellene?

A pénz csak egy eszköz, mint a szike az orvos kezében. Nem garancia a sikeres operációra, de nélküle operálni nem lehet. A felsőoktatás színvonala csak akkor emelkedhet, ha a tandíj mellé a minőségi oktatás garanciáját jelentő elemeket is átvesszük a fejlettebb rendszerekből. A bolognai folyamathoz való csatlakozás és a kétszintű érettségi bevezetése mellett az egyik legfontosabb lépés az egyetemek gazdálkodási autonómiájának és teljesítményalapú finanszírozásának a megvalósítása lenne. Így háromévenként előre meghatározott teljesítménymutatókban elért eredményeik alapján jutnak állami támogatásokhoz az egyetemek, amelyek ezentúl nem abban lennének érdekeltek, hogy minél több hallgatót zsúfoljanak be a termeikbe, hanem abban, hogy javítsák az oktatás minőségét. A tanárok bérének teljesítményalapú differenciálása az oktatókat is színvonalasabb munkára motiválja. Emellett az intézmények is részt vállalhatnának a számonkérhetőség megteremtésében, például úgy, hogy a hallgatókat arra köteleznék, hogy a félévek végén adjanak visszajelzést az egyetemi szolgáltatások színvonalának alakulásáról, a vélemények összegzését megjelentetnék honlapjaikon, s azokat képviselnék a hallgatói önkormányzatok az egyetemek döntéshozó szerveiben.

Az EU tagállamainak nagy többségében úgy gondolják, hogy a tandíj nem áll ellentétben azzal a fölfogással, hogy a felsőoktatás közjó, s nem tartja távol a hátrányos helyzetűeket a felsőoktatástól, ha teljesülnek bizonyos föltételek. (Olyanok, amelyek nálunk is adottak: rendszeres és rendkívüli szociális támogatás, Bursa Hungarica-ösztöndíj, kollégiumi elhelyezés és diákhitel, melynek összege az őszi félévtől majdnem annyival emelkedik, amennyi az ösztöndíj.) Nem is mutatható ki összefüggés a felsőoktatásban részt vevők száma és a tandíj között. Nálunk mégis éppúgy fizet a felsőoktatásért a segédmunkás, mint a statisztikák szerint nála 16 évvel tovább élő és kétszer annyit kereső diplomás. Igaz, hogy a diplomások adóból is többet fizetnek, de 16 évvel több nyugdíjat is kapnak, és például a magasabb fizetésükből és képzettségükből adódóan több színház- és operajegyet vásárolnak, melyekhez az állam egyenként 3-25 ezer forintot tesz hozzá. Amennyivel többet fizetnek be, annyival többet is vesznek ki a rendszerből. A tandíj olyan, mint ha az egészségügyben a betegek fizetnék az egészségesek aerobikóráit, hogy azok tovább éljenek és többet keressenek.

De kik is azok a sokak, akiknek a segédmunkások helyett fizetniük kellene? A diákok az első évben nem fizetnek tandíjat, kockázatmentesen kipróbálhatják, tudnak-e kettesnél jobb jegyeket produkálni. Ma ugyanis a hallgatók 40 százaléka eleve költségtérítéses képzésben vesz részt, vagyis 60 százalékuk tanul államilag finanszírozott formában, de közülük a legjobb 15 százalék mentesül a tandíjfizetés alól. Ráadásul a tandíj 50 százaléka kötelezően ösztöndíjra fordítandó (másik 50 százaléka intézményi fejlesztésekre), így csupán annak a 30 százaléknak jelentene a mainál nagyobb terhet a felsőoktatás, akik a legroszszabb eredményekkel evickélnek át a vizsgákon. Az ő tanulmányaik teljes finanszírozásához ragaszkodna a kedves olvasó? Persze a tehernövekedés is relatív dolog. A Magyar Bálint vezette oktatási kormányzat 8448 új kollégiumi férőhelyet építtetett és 16 655-t újíttatott fel. Ezek döntő többsége egy- vagy kétágyas fürdőszobás lakhely. A hallgatók ma a magasabb árak ellenére sem vágynak vissza a lelakott, penészszagú, közös zuhanyzós kollégiumokba.

A képzési hozzájárulás rendszerén persze van még mit alakítani, hogy figyelembe vétessék például a medikusok és a bölcsészhallgatók képzési költségének különbsége, és esetleg csak utólag, a minimálbér négy-hatszorosát keresőknek kelljen visszafizetniük taníttatásuk költségeit. Azt viszont el kell döntenie az országnak, hogy melyik irányba haladunk, és azon az úton most már meg kellene maradni a kormányon, illetve az ellenzékben lévő politikai erők aktuális érdekeitől függetlenül. A versenyképes tudás megszerzéséhez versenyképes, modern intézmények, korszerű laboratóriumok, kiváló tanárok, eszközök, megfelelő motivációs háttér és magas szintű szolgáltatások szükségesek. Ha nincsenek a pillanatnyi érdekektől független, hosszú távú koncepcióink és nincsenek források, akkor lemaradunk, és gyermekeinknek értéktelen diploma jut, amivel akkor sem mennek semmire, ha tandíjmentesen jutottak hozzá.