Tony Gilroy ugyan befutott forgatókönyvíró, de rendezőként kezdő. Mennyire befolyásoltad a munkáját?

Ha az ember karrierjében túllép a színészeten, azaz mondjuk, olykor átáll a kamera másik oldalára, sokan hajlamosak azt gondolni, hogy onnantól kezdve sokkal problémásabb alkotótársa lesz egy rendezőnek. Erről szó sincs, ugyanolyan alázattal tettem a dolgot színészként, mint máskor, Tony Gilroy rendezői munkájába nem szóltam bele. Ha alkotói szabadságra vágyok, akkor megrendezem a saját filmem. A rendezés kicsit olyan, mint az újságírás, kapsz egy kis teret, kifejtheted, amit akarsz.

Többször nyilatkoztad, hogy misszió manapság független produkciókba belelátni. Ehhez képest az Oscar-jelöléseknél az utóbbi években ezek a művek tarolnak.

Igen, de a stúdiók akkor sem látnak az ilyen művekben üzletet, ha mondjuk kicsi a film költségvetése. A Michael Claytont hozzávetőlegesen húszmillió dollárba került legyártani, de a stúdió szempontjából csak egy rizikós film, amire nem szívesen költene el ötvenmillió dollárt egy globális kampányra, mert nem látja biztosítottnak a megtérülést. A függetlenek tehát nagyon rossz helyzetben vannak, mert maguknak kell felkutatniuk a pénzt. Ebből senki sem fog meggazdagodni. Sőt, áldozatot kell hozni, például ingyen dolgozni. Az utóbbi években pedig kifejezetten elkerültem a nagy pénzzel járó szerepeket. Sokkal jobban vonzanak az intimebb témák és művek. Az utolsó nyolc filmért, amit forgattam, csak kettőért kaptam pénzt.

A Michael Clayton esetében mi volt a motiváló erő?

Amikor megkerestek, már tudtam, hogy egy évek óta fekvő könyvről van szó, amelyet az írója, Tony Gilroy akar megrendezni. Elolvastam, bíztam benne, így elvállaltam, mert Michael Clayton figurája nagy kihívás volt. Igazi hasadt személyiség, aki tudatában van cselekedeteinek morális következményeivel, és annak ellenére így cselekszik, hogy tulajdonképpen ő maga is a megváltásra vágyik. Ezt a témát jártam körbe rendezőként a Good Night, and Good Luck-ban, színészként pedig a Szirianában és a Michael Claytonban.

Egyik sem egy emocionális szerep. Mintha kerülnéd az ilyen kihívásokat.

Szó sincs róla. Amikor először láttam a Batman és Robint nagyon sírtam. Borzalmas élmény volt, végigzokogtam, de sosem bántam meg, hogy elvállaltam. A legtöbb színész az ilyen melléfogásoknál szokta mondani, hogy nem akarok beszélni róla. Michelle Pfeiffer sem szereti, ha a Grease 2.-ről kérdezik, de örömtáncot járt, amikor megkapta a szerepet, mert karrierje elején másképp látja az ember a dolgokat. Így vagyok én a Batman és Robinnal.

Szóval, akkor nem adtad vissza a gázsid?

Nem.

Említetted, hogy a rendezés számodra olyan, mint az újságírás. Igaz, hogy majdnem újságíró lett belőled?

Nick Clooney, az apám is újságíró volt, és fiatal koromban én is úgy gondoltam, hogy az leszek. Dolgoztam egy ideig egy ohioi kábelcsatornának, mint riporter. De amikor szembesültem azzal a felismeréssel, hogy sosem leszek olyan jó, mint az apám, letettem róla. Szörnyű voltam, túlságosan magabiztos és tehetségtelen.

És mi igaz abból, hogy még egyszer összeáll a klasszikus Vészhelyzet stáb?

Semmi. Tudod, az olyan konzervatív alakok, mint én, még mindig hisznek abban, hogy amit leír a sajtó, igaz, de az internet korában, amikor mindenki azt pötyög be, amit akar, nem csodálkozom, ha egy-egy embernek megszalad a fantáziája. A Vészhelyzet a mai napig sikeres üzleti vállalkozás, miért bolygatnák meg?

Az viszont biztos, hogy együtt dolgozol a Coen-testvérekkel.

Velük bármelyik színész szívesen dolgozik, ha lehetősége adódik rá, elfogadja. Különösen, hogy a Betörő az albérlőm után kezdenek visszatérni a régi, saját hangjukhoz.

Brad Pitt is így gondolkodhat, mert ő is csatlakozott a stábhoz.

Nem bírom a pasit. Nagyon alacsony - nevet. - Félre a tréfát, barátok vagyunk, szeretünk együtt dolgozni, de versenyezni sosem fogunk egymással.

Neked melyik alakítása tetszett a legjobban?

A Blöffben egyszerűen fenomenális.