Töredelmesen be kell vallanom, én a tandíj bevezetése mellett vagyok. Tudom, nem túl népszerű ezt manapság felvállalni, de éppen összetettsége miatt szeretném egy kicsit árnyalni a képet.

Egyetemi oktató-kutatóként többször találkoztam már azzal a problémával, hogy az év elején hivatalosan beiratkozott hallgatók egy jelentős része soha meg sem jelenik az órán, ha véletlenül eljön félév végén vizsgázni, teljesítménye jó közelítéssel a 0-1 tartományon mozog. Már persze, ha egyáltalán megjelenik. Megteheti, joga van hozzá. A kredit-rendszer alapján nem bukik meg a hagyományos értelemben, mivel nagyrészt ő határozhatja meg, mikor, milyen felosztásban teljesíti a szükséges tárgyakat. Mindeközben természetesen jár neki az összes hallgatói juttatás, utazási, könyvvásárlási, lakhatási támogatás, esetleg szociális ösztöndíj, kollégium stb. Nos, ezt azért luxus államilag támogatni, finanszírozni.

Az én tandíjkoncepcióm szerint csak és kizárólag azok fizessenek tandíjat, akik szaktárgyaikból közepes szint alatt teljesítenek. Mert kérdem én, ki szeretné, ha egy olyan sebész műtené meg, akinek kettese volt anatómiából, vagy a gyermekét olyan tanító oktatná, aki magyarból, matematikából kettesekkel bukdácsolta át az egyetemet? Ki bízná rá a peres ügyeit, sorsát, vagyonát olyan ügyvédre, aki épphogy átcsusszant a féléveken? Ki szeretné, ha az atomerőműben olyan fizikus, mérnök dolgozna, akinek kettese volt atomfizikából, biztonságtechnikából? Nos, én biztosan nagyon nem szeretném, főleg nem az én adómból. Éppen ezért, akinek az az álma, hogy egyetemre járjon, kiélvezze az egyetemi bulikat, rendezvényeket, az egyetemi légkört, de mindeközben nem akarja nagyon megszaggatni magát, hadd tegye csak meg, de ezt az élvezetet ne velünk fizettesse meg, hanem a családjával, vagy keményen dolgozzon meg érte saját maga. Viszont mindazon hallgatók, akik komolyan tanulni akarnak, rátermettek, van tehetségük, affinitásuk választott szakjukhoz, megtehessék ezt anélkül, hogy a súlyos tandíj miatt anyagilag csődbe jusson családjuk, a legszegényebbeknek is legyen lehetőségük egyetemet végezni, mivel ez - ezt minden párt elismeri - az ország érdeke is. Mind a mellett tehát, hogy támogatom a tandíj bevezetését, nagyon nem értek egyet a kormány jelenlegi tervezetével, azaz, hogy csak a hallgatók legjobb 15 százaléka kapna felmentést. Ez a szám elfogadhatatlan a számomra.

Most akkor mit ikszeljek be a népszavazáskor? Igent, nemet? Ki az, aki erre igazán objektív, pártszimpátia-mentes választ tudna adni? Hát ezért lenne szükséges ilyen nagy horderejű kérdések esetén valódi társadalmi vitákat folytatni, s csakis nagyfokú konszenzus esetén bevezetni a viták során már letisztult intézkedéseket. Sajnos ez most elmaradt, s ennek így vagy úgy, de megisszuk a levét.

Dr. Hopp Béla

Szeged