Tabajdi Csaba európai parlamenti képviselő (MSZP) tavaly év végén, ebben a lapban a szerbek Trianonjának nevezte Koszovó várható elveszítését, s azóta ezt sokan ismételgetik. Van ebben némi (rejtett, ki nem mondott) káröröm is: ha már minket, magyarokat az egykori nemzetközi közösség, azaz az első világháborúban győztes nagyhatalmak megfosztottak anynyi számunkra drága területtől, most az egyik akkori haszonélvező, a szerb, is megtanulja, mi az elveszíteni történelmük egyik fontos színterét. Van ebben persze szánalom, együttérzés is, most már ők is megértik, milyen fájdalmas a területi amputáció. Érdemes azonban belegondolni: Trianon nemcsak arányait, az elveszített terület és magyar népesség nagyságát tekintve volt sokkal súlyosabb ítélet (elvégre Koszovóban alig százezer szerb él, az 1920-ban elcsatolt területeken pedig három és fél millió magyar élt); de azért is, mert Koszovó a középkorban legfeljebb kétszáz éven át volt a szerb állam része, míg a Magyar Királyság egy több, mint ezeréves állam volt.

A döntés megtörtént, itthon és a szomszédos országok magyar közösségeiben az uralkodó közhangulat a koszovói szerbeknek ígért autonómiától máshol is alkalmazandó precedenst remél. Magyar szemmel nézve az optimális megoldás - tekintettel a Délvidéken élő magyarokra - az lett volna, ha Szerbia keretein belül széles körű autonómiák létesülnek, melynek keretei között az egyes nemzeti közösségek tényleges jogegyenlőségben, jó életkörülmények között élik saját életüket, vagyis nemcsak az albánok, hanem a magyarok (esetleg még a horvátok, a szlovákok és a ruszinok) is területi és/vagy kulturális autonómiával rendelkezhetnek.

Félő, hogy Koszovó kiválása után a szerbek végképp nem akarnak hallani ilyesmiről. Mivel az EU Koszovó kérdésében a szerbek ellen döntött, majd máshol próbálja ezt ellensúlyozni, tehát nem várható, hogy exponálja magát a szerbiai magyarok mellett.

Most már késő, de azért elmondom, mit tettem volna én a koszovói kérdésben, ha az elmúlt években is én irányítottam volna Magyarország külpolitikáját. Mindent elkövettem volna, hogy a hazai politikai tényezőket, pártokat egy föderális, autonómiákat biztosító Szerbia programja mellé állítsam. Ez nem lett volna reménytelen vállalkozás. Jó esélye volt annak is, hogy a visegrádi országok mellett Szlovénia, Románia és Bulgária is egy ilyen megoldást támogasson, Görögországról és Ciprusról nem is beszélve.

Egy békét és stabilitást ígérő terv rokonszenves lett volna minden nyugati országnak - pár évvel ezelőtt, amikor a Biztonsági Tanács 1999-es határozata még kevésbé merült feledésbe, amikor még sem a régi EU, sem az Egyesült Államok nem foglalt állást Koszovó függetlensége mellett, és még nyoma sem volt az Ahtisaari-tervnek. Amikor a NATO-bombázások jóvoltából az elűzött albánok visszatértek romos otthonaikba, és csak a nemzetközi védelem védte őket a szerb hadseregtől és rendőrségtől, vagy amikor Milosevics megbukott és egy múltjával szakító, demokratikus Szerbia reális lehetőséggé vált - akkor nemcsak a szerbek, az albánok is mérlegeltek volna egy ilyen megoldást. Magyarországnak épp olyan aktív politikát kellett volna folytatnia a Balkánon 2002 után, mint előtte. Amikor ott voltunk minden tanácskozáson, mindig felszólaltunk, voltak ötleteink. Megértőnek mutatkoztunk a szerbek iránt, ablakot nyitottunk számukra a teljes elszigeteltség idején (egy időben Budapest volt Szerbia egyetlen repülőtere), hatékonyan támogattuk az ottani demokratikus erőket (még pénzt is fektettünk be a "szegedi folyamatba"), miközben bírtuk az albánok rokonszenvét, bizalmát is.

A magyar külpolitikának olyan megoldást kellett volna kidolgoznia, ami a kisebbségvédelemre épül. Hiszen nemcsak Szerbiában és Koszovóban vannak kisebbségek, amelyeket fenyeget a többség türelmetlensége. A Balkán valamennyi államában jelentős ezek száma és aránya. Ezekben az országokban (is) a nemzet és ehhez kapcsolódóan a vallás, a kultúra, a nyelv az elsődleges lojalitás alapja. A multietnikus, multikulturális állam - sajnos - ott (is) fikció, a többségnek esze ágában sincs semlegességet tanúsítani a nemzeti-nemzetiségi kérdésekben. De mivel lényegében az összes balkáni állam kölcsönösségi viszonyban áll egymással a kisebbségeiket tekintve (az egyik állam kisebbsége többség a szomszédságban), minden állam érdekelt a területi vagy a személyi elvű autonómiára, nemzetiségi kantonokra épülő kisebbségvédelemben. Most már Magyarország után Szerbia számára is ez lenne a garancia a határain kívül rekedt nemzettársak megmaradására, jogaik biztosítására. Egy ilyen rendszer kidolgozásában kellett volna kezdeményező szerepet vállalnia Magyarországnak. Egy stabilitást és megelégedett nemzeti közösségeket teremtő balkáni rendezésben már érdekelt lett volna mind az EU, mind az Egyesült Államok. Most a Nyugat a szerbeket próbálja békíteni. Itt a lehetőség a magyar-szerb együttműködésre a kollektív kisebbségi jogok érdekében - kedvező nemzetközi hátszéllel.

Ha nem akarjuk teljesen átrajzolni a balkáni határokat nagyarányú lakosságcserékkel kombinálva, de nem akarunk végletekig frusztrált államokat és kisebbségeket sem látni, akkor az autonómiák, a kantonok Balkánját kellene létrehozni. Még most is szép feladat lenne a magyar diplomácia számára ezen dolgozni.

Jeszenszky Géza 1990-1994 között a Magyar Köztársaság külügyminisztere