„A keresztények, közöttük a hitükben nem különösebben elkötelezettek is, a korábbinál jobban féltik kulturális örökségüket” – olvassuk a londoni Economistban.

A hetilap annak a botránynak a hátterét elemzi, amelyet Rowan Williams canterburyi érsek robbantott ki, amikor elkerülhetetlennek mondta, hogy Nagy-Britannia valamelyest teret adjon a saría, az iszlám jog érvényesülésének, különben a muzulmán lakosság nem fogja magáénak érezni az államot. A sajtó lényegében úgy ismertette Williams érsek szavait, mintha az anglikán egyház főpapja a középkori eredetű muzulmán törvénykezést akarná bevezetni Nagy-Britanniában. Pedig a szövegben csak egyes családjogi ügyek elbírálásáról volt szó, azzal a kifejezett megszorítással, hogy a női egyenjogúság csorbítása megengedhetetlen.

Az angolszász világban régi hagyomány, hogy a törvények alól kivételt tesznek egy-egy vallási kisebbség kedvéért. A kanadai Brit Columbiában például a vallási okokból turbánt viselő szikhek felmentést kapnak a bukósisak viselése alól, ha motorkerékpáron utaznak. Most éppen azért küzdenek, hogy az építkezéseken se legyen kötelező sisakot hordaniuk.

Az Egyesült Államokban sokféle előírás alól mentesülnek az anabaptisták egyik ágának, az ámánistáknak (amisheknek) ortodox csoportjai, akiknek több százezer tagja nem él a technika olyan vívmányaival sem, mint az elektromos áram vagy a telefon. A vallási közösség tagjai amerikai állampolgárok, de kollektív jogokat élveznek: soha nem kellett katonai szolgálatot teljesíteniük, és mentességet élveznek bizonyos oktatási, munkajogi és társadalombiztosítási törvények alól.

Olaszországban az egyháznak a házasságkötésről és a házasság felbontásáról áll jogában közhiteles okmányt kiállítani, Franciaországban a muzulmánokat a bárányok leölésében mentesítik a szokásos állategészségügyi szabályok egy része alól.

Ez persze nem ugyanaz, mint a törvény helyett sajátos szabályokat alkalmazó különálló döntőbíráskodás. Márpedig Angliában már létezik ilyesmi, csak éppen nem törvényes. Voltaképp nem volna súlyos ügy, amíg a részvétel teljes mértékben önkéntes, és amíg a szóban forgó szabályok nem keltenek közfelháborodást. Ez az angolszász országokban nem okozna gondot, mert egyezik azzal a hagyománnyal, hogy családjogi kérdésekben a társadalom elismeri a döntőbíróság intézményét. A felek szabadon fordulhatnak döntőbíróhoz, és kötelezőnek ismerhetik el határozatát. Például  Nagy-Britannia engedélyezi az ortodox zsidó rabbinikus tanács, a bét din működését. Még a családjogi törvényt is módosította ennek szellemében. Ha az egyik fél csak polgári válást akar, s emiatt a másik nem köthet újra egyházi házasságot, akkor a polgári bíróság nem köteles kimondani a válást addig, amíg a felek az egyházi bíróság előtt is fel nem bontják házasságukat.

A saría szó azonban rosszul hangzik a nyugati világban, mert a nők alávetettségének és a családjogi vétkesek megkövezésének képzete társul hozzá. Mint arról a Metazin is beszámolt, a kanadai Ontarióban még a helyi törvényt is módosították, hogy megakadályozzák egy muzulmán döntőbíróság létrejöttét, amely a helyi muszlimok vitás ügyeit rendezte volna el a saría szellemében (és egyúttal eltörölték a korábban működő keresztény és zsidó döntőbíróságokat is). Kanadában a nemek egyenlőségét féltették a muszlim döntőbíráskodástól.

A muzulmán bevándorlók érkezésével több országban is újra előtérbe került az állam és az egyház elválasztásának ügye. És miközben Angliában a saría bevezetésére tett kísérletek borzolják a kedélyeket, Olaszországban egy muzulmán hitre tért skót származású itáliai lakos, Adel Smith harcot indított a katolicizmus államvallás-jellege ellen, követelve, hogy távolítsák el a feszületeket a bírósági tárgyalótermekből és a tantermekből.

Az Economist abban az egyben egyetért a canterburyi érsekkel, hogy egyre nehezebb megszabni, hol húzódjék a határ, amelyet a vallási intézmények nem léphetnek át.

Rowan Williams