Nem az egész szíve jött meg Jevgenyij Koroljovnak a Telekom Szimfonikusok hangversenyén, de azért egy darab belőle. Két Mozart-zongoraverseny volt a program, és közben a szünet, amikor megjött a szívdarab, vagyis a C-dúr zongoraverseny sokkal elevenebbé vált, legalábbis ami a harmadik tételét illeti, mint amilyen a d-moll volt.

Panasznak hangzik, de nem teljesen az, mert világos, hogy Koroljov így kívánta játszani a műveket: szenvtelenül, vértelenül, az absztrakt örömöknek hódolva. Talán furcsa, de a vértelenség nem jelent anyagtalanságot, Jevgenyij Koroljov különlegesen szép zongorahangon, erőteljesen és artikuláltan játszott, amiből egyértelmű volt, hogy azon ritka zongoristák közé tartozik, akik nem úgy játszanak, ahogy tudnak, hanem ahogy akarnak. Döntse el a közönség, hogy megadja magát vagy ellenkezik.

A közönség nevében nem nyilatkozom, a magam nevében előbb megadtam magam, aztán próbáltam mentségeket keresni, hogy miért is nem felhőtlen a boldogság, és ahogy illik, előbb a zenekart kezdtem hibáztatni, hogy talán visszahúzza a vendégművészt. Persze kijárt nekik a szidalom, nagyon fájdalmas volt a második tételben a fafúvók produkciója, a fuvola aludt, az oboa meg bárcsak aludt volna. Csak hát sokkal több volt az öröm bennük, ha nem is szépen, de lelkesen játszottak a vonósok, és nagyon jól állt a d-moll zongoraversenynek a Keller karmester választotta ülésrend, hogy a két hegedűszólam a pódium két széléről szólt. Nem velük van a baj.

Senkivel sincs baj, Koroljov jól játszik, és mint aki sok Bachhoz szokott, nagyon nagy hangsúlyt fektet a szólamok egyenjogúságára, minden hallatszik, nincs maszatolás, világos a beszéd. Ettől azonban mindenre egyformán erős hangsúly esik, ami majdnem olyan, mintha semmire sem esne hangsúly, nem segít a zongorista eligazodni a zene folyamatában, elmaradnak a nagy pillanatok, kérdések és válaszok, feszülések és megoldások. Így akarja Koroljov, csak nem tudom pontosan, miért akarja így. Mondhatom, hogy belső izzás hevíti, csak a hátsó sorban már nem érzem ezt az izzást, inkább csak ezt az emelkedett Mozartot hallom, aki olyan, mintha nem is Mozart lenne.

A két zongoraverseny után Haydn és az Üstdob szimfónia zárja a koncertet, kicsit billeg a harmadik tétel, talán nem is kicsit, és nem történik akkora csoda, hogy a Telekom-zenekar egyik hónapról a másikra a világ legnagyszerűbb szimfonikusaivá változzon, de annyi öröm és elán van a játékukban, hogy az ember érzi, hogyan önti el a jókedv. Hallani, hogy a nyers hangzás ellenére is igazi zenélés folyik, ülnek a poénok, és belerezzen a gyomor, még csak nem is a híres üstdobütésbe, hanem amikor a negyedik tétel végén jól belepörget az az őrült Haydn. Tudom, hogy nevetséges, mert itt volt a világ egyik legmenőbb titkos, vagy legtitkosabb menő zongoristája, a kifinomultak öröme, Jevgenyij Koroljov, és mégis úgy megyek haza, hogy legszívesebben az Üstdob szimfóniára gondolok vissza.