- Nemrégiben egy vállalatvezetőknek szervezett konferencián arról beszélt, hogy az üzletemberek - saját bevallásuk szerint - döntéseik hatvan százalékát intuitív módon hozzák meg. Ezt úgy kell értenünk, hogy nem racionálisan?

- Nem célszerű az értelmet és az érzelmet így szembeállítani egymással. Inkább azt mondom, hogy a tájékozott ész és a jó szív együtt hoz jó döntéseket, amit intuíciónak is nevezhetünk. Átláthatóak vagyunk, hiszen nem a szándékainkban, hanem a döntéseinkben mutatkozik meg valódi énünk. Lehet jó szívem, mégis nagy károkat okozhatok, és hiába vagyok képzett, ettől még romok keletkezhetnek a döntéseim nyomán. Úgy tapasztalom, hogy az üzletemberek zöme tisztességes ember, olyan, akit nemcsak a bevétel foglalkoztat, hanem valami nagyobb cél is: az értékteremtés. Minden emberben ott bujkál az elégedetlenség, a kíváncsiság, hogy mi lesz azzal a talentummal, amit kaptam? A probléma ott kezdődik, ha valaki ürügyeket keres arra, hogy ne kelljen gondolkodnia ezen.

- Hogyan lehet cégvezetőként értéket teremteni?

- Például tehetségek felismerésével és felnevelésével, vagy erős közösség építésével. De sok üzletember adományozással, szociális vagy kulturális mecenatúrával segíti a közösséget. Érdemes viszont elgondolkodnunk azon, hogy nem elég csupán pénzt adni. A legjobb, ha a vezető személyesen megy el mondjuk egy árvaházba, megfogja a kisgyerekek kezét, és közösen rajzolnak. A személyesség a lényeg. Egy jótékonysági rendezvény mit sem ér, ha a vezetőn látszik, valójában a háta közepére kívánja az egészet. Sokat lehet rombolni azzal, ha csak az újsághír számít, vigyék a pénzt, és essünk gyorsan túl rajta. A jó szív és a tájékozott ész legnagyobb ellensége ugyanis a kiégés, a cinizmus.

- Idehaza mennyire jellemző a tájékozott ész és a jó szív kettőse?

- Százalékot nem tudok mondani, de meg vagyok győződve, hogy a többségre jellemző. Az viszont biztos, hogy egy embertől - legyen az üzletember vagy politikus - csak akkor lehet számon kérni ezt, ha szabad ember. A szabadság azt jelenti, hogy szuverén vagyok döntéseim meghozatalában. Vannak kísértések, és az ember olyan hálókba ragadhat bele, amiből már nehezen tud kijönni.

- Miféle hálókba?

- A nyugati világban természetes, hogy van átjárás az üzleti világ, a politika és az akadémia világa között. Egy amerikai elnöknek minden évben kötelező néhányszor találkoznia a legnagyobb vállalatok vezetőivel - és ha a politikusok megértik a gazdaság szempontjait, a vállalatvezetők pedig a politikáét, az kihat az egész ország sorsára. Ez teljesen normális. Vannak azonban primer zsarolási helyzetek, amelyek egészen más célt szolgálnak. Például, amikor az üzlet megpróbálja megvenni a politikát, vagy egy politikus belekényszerít cégeket bizonyos helyzetekbe. De tapasztalatom szerint nem ez a jellemző. Jóval gyakoribb, hogy egy hiteles embernek van egy intellektuálisan magával ragadó elképzelése, amivel képes áttörni az érdekhatárokat, és eközben szuverén és tisztességes marad. Aki viszont nem tartja meg a szavát, vagy csak handabandázik, hamar elveszti a hitelét.

- Milyen a szuverén vezető? Az a cégvezető, akinek már nincs főnöke? Vagy a politikában a független képviselő?

- Másra gondolok. A szabadságból engedhet az ember, ezt hívjuk hűségnek, legyen az házasság vagy a vállalathoz való lojalitás. Aki hűséget fogad, felad valamennyit a szabadságából, kitart valaki vagy valami mellett, és próbál következetes lenni. Ugyanez történik, amikor valaki belép egy pártba. Ha viszont egy politikust üzleti körök fognak, vagy egy üzletember korrupcióba keveredik, abból már nehéz kimászni, mert nem engedi ki a rendszer. Oda a szuverenitás. Én 2003-ban viszszavonultam az aktív vállalatvezetéstől, tanácsadással foglalkozom. Éppen azért szálltam ki, mert a magam módján így tartottam meg szuverenitásomat.

- A Mol élén sikerült szuverénnek maradnia?

- Igen. A Mol elnökeként sok olyan üzleti döntésben vettem részt, ahol szembefújt a szél. De kitartóan érveltünk, és a politikusok, a lehetséges szövetségesek és a versenytársak megértették elképzeléseinket. Ha ugyanis egy magával ragadó intellektuális elképzeléshez talál az ember akár csak egyetlen szövetségest is, akkor már a többi érdekeltnek is elő kell állnia valamiféle érveléssel, vagyis a piszkos módszerek onnantól kezdve már egyre kevésbé hatékonyak. Olyan a helyzet, mint egy asztaltársaságban. Ha valaki elmond egy jó történetet, akkor nekem legalább olyan jót és jól kell mesélnem, hogy képes legyek megragadni a figyelmet. A cinikus emberek mondják azt, hogy mindig minden előre le van játszva. Azért mondják ezt, hogy cinizmusukkal álcázzák a tényt: nem tudnak intellektuálisan meggyőző érvekkel hitelesen előállni. Nemcsak a gondolkodás alól mentik fel magukat, de másokat is el akarnak kedvetleníteni. Ők az ünneprontók, akik mindent leszólnak. Sokkal kevesebb dolog van előre eldöntve az életben, mint azt gondolni szokás.

- Ha Magyarország egy ilyen asztaltársaság, akkor van-e olyan történet manapság, amelyet az egész csapat szájtátva hallgat? Egyáltalán, honnan jönnek mostanában a jó történetek?

- Szerintem minden történet, amely az arra hajlamos embereket elgondolkodtatja, jó történet. Például, amikor civilek elkezdenek gondolkodni azon, hogyan lehetne egy erdőt megmenteni, vagy szeretnék elérni, hogy egy településen ne menjenek keresztül teherautók - akkor ezek jó történetek. Mert elkezd fölszabadulni az a fajta intellektuálisan magával ragadó energia, amiről beszéltem, és az emberek elkezdenek gondolkodni a saját sorsukról.

- Nem is oly rég egy település nem akarta, hogy keresztülmenjen rajta az autópálya - lett belőle egy méregdrága völgyhíd. Mások nem akarnak kamionforgalmat, ezért nem tud az M0-ás évtizedek óta megépülni. Valahogy mindig nagyon sokba kerül a köznek ez a növekvő civil aktivitás...

- Türelmesnek kell lennünk. Az ember időnként összevész a feleségével, egymás fejéhez vágnak dolgokat. Az igazi kérdés az, hogy a következő alkalommal újrajátsszák-e ugyanazokat a vitákat, és begörcsölve, spirálszerűen haladnak egyre rosszabb irányba, vagy mindkét fél enged egy kicsit. Ez a tanulási folyamat társadalmi szinten még hosszabb és bonyolultabb. Sok találkozás, tranzakció kell, hogy letisztuljanak a dolgok. A völgyhíd valóban a mérhetetlen, jobban mondva a nagyon is mérhető emberi butaság jelképe. Ha utazgat, hatalmas házakat láthat félbemaradva. Ezek ésszerűtlen és szükségtelen elrugaszkodásaink emlékművei, amelyek arra emlékeztetnek mindannyiunkat, hogy miként nem szabad valamibe belevágni. De én évek óta módszeresen gyűjtöm a jó történeteket, legyen az egy tehetség sorsa vagy egy jó kezdeményezés sikere. Mert nem igaz, hogy mindig minden rosszul sül el.

- Korántsem egyértelmű, hogy kinek mi a jó történet. Ez az ország például "testületileg" sosem lesz képes örülni a Sziget Fesztivál nemzetközi sikerének, mert a polgári tábor szerint az csak egy liberális gennygóca Budapestnek.

- Szerintem komoly hiba mindenben jobb- és baloldali emberekre osztani Magyarországot. Mert egyetlen osztályozási szempont rabjának lenni intellektuális béklyó is egyben. Leszűkítem az eszem és a szívem játékterét, s így rosszabb döntéseket fogok hozni. Azokat, akikre az imént utalt a Sziget kapcsán, én életmódi konzervatívoknak hívom. Óbudán lakom, és úgy látom, a Sziget Fesztiválról való vélemények pártállástól függetlenek. Az én mindenféle gondolkodású ismerőseim akkor bosszankodnak, amikor a megállapított zajhatárokat, zárórákat, a rendet nem tartják be, vagy fiatal emberek elvesztik emberi mivoltukat. Ez jó érzésű embert nem tölthet el örömmel.

- Életmódi konzervatív - pontosan mit ért ezen?

- Aki nem szereti, hogy kutyapiszok van az utcán, vagy hogy a gyerekének drogot adnak az iskola mellett...

- És aki ugyanakkor nem szeret forradalmárkodni sem?

- A többség ezt kiéli kamaszkorában, amikor stoppol, sörözik, és átmászik a kemping kerítésén. Az életmódi konzervatívságról nekem filmek ugranak be, például a Sörgyári capriccio. Kisváros, ahol mindenki tudja, mire számíthat a másiktól, melyek a bevett szabályok. S akkor a sörgyár igazgatójának felesége valami távoli divatot követve levágatja a haját. A modern nyugati ember elhagyja magát, hagyományait, mélyásásokat végez önmagában. Ezt korábban az egyház elvégezte helyette, a parancsolatok rögzítették a normákat, a gyónás intézményében pedig mindenki szembesülhetett a bűneivel. A rend és a gyónás mint bizalmi kapcsolatok szerintem többet érnek, mint a "mindent lehet" és a pszichologizálás.

- Mi az ellenpólusa az életmódi konzervatívnak?

- A vezetők körében a francia forradalom idején kialakult embertípus. Beszéltünk már róla, hogy a jó vezető birtokolja a technikai tudást, amivel képes más emberek életét megszervezni, és van egy metafizikai oldala is a munkájának, hogy miért is csinálja, amit csinál. A francia forradalomig e kettő kéz a kézben járt. Persze sok történetet ismerünk hatékonyan kegyetlen és szívtelen királyokról és hadvezérekről, de a többség igenis jó vezető volt a történelemben, hiszen még létezik az emberiség. A francia forradalom ideológusainak viszont jórészt az volt az alapkoncepciója, hogy ők - egyébként nyilvánvalóan kétségbe vonható - technikai tudásuk birtokában Istentől, a természetjogtól elrugaszkodva meghatározhatják a többi embernek, milyen életet kell élniük. És ha azok ellenállnak, vagy rájuk lehet fogni, hogy kitelik tőlük az ellenállás, akkor joguk van megsemmisíteni őket.

- Nem lett sokkal tisztább a kép.

- Az emberiség kialakulása óta minden közösségben van három-öt százaléknyi vezető, aki a többiek munkáját megszervezi. A modern nyugati világban két szinten dúl a csata. Az egyik a három-öt százalékon belül zajlik, a "technikusok", az ész mindenhatóságát hirdetők és a "konzervatívok", az ész és a szív egyensúlyának hívei között. A másik szinten e két csoport próbálja a minden nyugati társadalomban többségben lévő életmódi konzervatívokat befolyásolni. A társadalomnak ez a derékhada annyit szeretne, hogy ne legyen túl nehéz becsületesnek maradnia, gondoskodhasson családjáról és közösségéről, és kiszámítható, ellenőrizhető rend legyen körülötte.

- Az igazi csata nem inkább akörül zajlik, hogy mit gondolnak a vezetők a többségről?

- Szerintem a többséghez való vezetői viszonynak azon kell alapulnia, hogy az emberek nem gépek. A szív és az ész egyensúlyát szem előtt tartó vezető úgy véli, hogy mindenkinek joga van arra, hogy kifussa a formáját. Ezzel szemben az ész technikusai számára az emberek csak robotok, fogyóeszközök.

- Éppen fordítva látom. Egy konzervatív vezető szerint a társadalmi viszonyok beálltak, ne nagyon nyúljunk hozzájuk. Különben sem az egyéni érvényesülés a lényeg, hanem a természetközeli, istenfélő emberek harmonikus közössége. Az individualisták viszont úgy gondolják, bárkiből lehet bármi.

- Ha kimegy egy játszótérre, láthatja a gyerekek szemében a ragyogást. Nem az individuum ragyogását, hanem a tehetségét, ami pontosan annak a gyereknek a lelkéből sugárzik. Kizárólag érdem alapján válhat egy lélekből valódi vezető, alanyi jogon nem.

- De miként tekintsünk azokra, akik sosem lesznek tájékozott, jólelkű emberek, mert ahhoz újra kellene kezdeni az életüket? Nem egy konzervatív polgármester próbálja például azzal növelni népszerűségét, hogy a hajléktalanok városképrondító jellegét vagy az agresszív koldulás jelenségkörét pedzegeti. Nem beszélve azokról a műveletlen, rosszindulatú, lelkükben mélyprolikról, akik üvöltöznek, sörösüvegeket dobálnak és az utcán végzik a dolgukat, miközben az iskolázott, szelíd, jólelkű emberek behúzott nyakkal osonnak hazafelé. Hogyan lesz ebből normális társadalmi együttélés?

- Érdekes, hogy "lélekben prolikat" említett, én a lelki proletárok kifejezést használnám. Ugyanakkor katolikusként hiszek abban, hogy bárki akár a halálos ágyán is megtérhet. Ezért megpróbálok mindenkire ezzel a szemmel nézni. Ismerek egy embert, aki először alkoholista, majd drogos lett, és már a halálán volt, amikor valaki öszszeszedte az utcáról ebben a szörnyű állapotában, s néhány év alatt szeretettel visszahozta lelkét a világba. Ez az ember azóta nem rombolja magát, dolgozik, és kijár az utcára, hogy a hozzá hasonló sorsúakon segítsen. A hajléktalanok ügyére méltányos, a rend keretein belüli megoldás kell. De látja, amikor normális társadalmi együttélést említ, valójában az életmódi konzervativizmus igényét fogalmazza meg, csak más szavakkal.

Ha egy politikust üzleti körök fognak, abból nehéz kimászni, nem engedi ki a rendszer