A globális pénzpiac össze van láncolva. Ha úgy tetszik, gyorsan kifizetik az óvadékot, nehogy Amerika az "adósok börtönébe" kerüljön. Az egyik, talán a legnagyobb óvadékfizető az a Kína, amely megalázásban, mély szegénységben és számkivetésben töltötte az egész XIX. és XX. századot.

Nemrégiben Stein Aurélt konferálták be a közrádió egyik műsorában. A híres orientalista ázsiai feltáró útjai, köztük a Kínából Európáig vezető selyemút egyes városainak feltárása, száz évvel ezelőttiek. Hogyhogy a Magyar Rádió hangtárának felvétele van tőle? De hogyne készülhetett volna vele rádióinterjú, hiszen a pesti születésű Sir Aurel Stein - miként őt Angliában tisztelik - 1862-től 1943-ig élt, s 1912-től már tudományos akadémiánk nagy hírű tagja volt.

Hogy Stein Aurél munkásságának emléke ma is élő, azt az is jelzi, hogy könyveit itthon újra kiadják, hogy kínai kutatók zarándokolnak Pestre, hogy az akadémia Keleti Gyűjteményében tanulmányozhassák gazdag hagyatékát, benne a történelmi selyemút egy évszázaddal ezelőtti állapotát bemutató rengeteg eredeti fotóval. Mostani rádióbeli szereplésével egy időben olvasom Robb Gifford Kína-könyvét (China Road), amelynek alcíme: Utazás egy emelkedő hatalom jövőjébe, s amelyben jócskán esik szó Stein Aurélról is. A szerző az amerikai közrádiót tudósította Pekingből hat évig, s ezt azzal koronázza meg, hogy autóstoppal, busszal - ahogy éppen adódik - Sanghajtól a kazah határig 3000 mérföldet utazik a nevezetes 312-es úton. Keletről nyugatra. Úgy érzi, a jövő felé.

Kínán belül már nemcsak a keleti tengerparti városok robbanékony fejlődése mutat egy lehetséges jövőt, hanem azok a meghökkentő, dinamikus változások is, amelyek a tengerpartoktól távoli nyugaton, számunkra a világ végén lévő Takla-Makánban és a Góbi sivatag táján történnek. A Kínát járó rádiós eljut Dunhuangba is, fenn észak-nyugaton, s tudósít Stein Aurélnak a kínai Turkesztánban hagyott lábnyomairól is.

Dunhuang nevezetes turistacélpont az Ezer Buddha barlangtemplomai miatt. Kézzel vájt barlangok százai, szobrok ezrei, s több tízezer négyzetméter díszített falfelület. De a diadalmasan terjeszkedő iszlám és a sivatagi homok egy évezredre befedte az azokon a tájakon valaha virágzó buddhista kultúrát. Dunhuang oázisa ennek egyik kitüntetett pontja. Ide érkezett 1907-ben, az akkoriban még életveszélyes sivatagi viszontagságok után Stein Aurél, ahol a kínaiak épp akkor leltek rá az ezer éve befalazott dunhuangi "könyvtárra", amelyben tízezerszám voltak felhalmozva a számos ősi nyelven írt irodalmi és történelmi dokumentumok. Stein Aurél, a keleti nyelvek tudósa értékelni tudta a leleteket, s hamarosan üzletet kötött. 130 fontsterlingért megszerzett egy tömeg kéziratot, amit aztán 29 ládában juttatott el a British Múzeumba. A sok kulturális kincs mellett a ládák egyikében utazott a Gyémánt Szútra is, a világ ma ismert első, fába metszett dúcok segítségével készített könyve, amelyet Krisztus után 868-ban nyomtattak. (A könyv - valójában tekercs - neve magából a nyomtatott kínai szövegből származik, miszerint Buddha tanítása mint a gyémántpenge hatol át a világi illúziókon, megvilágítván azt, ami való és örökkön tartó.)

Az amerikai közrádió minderről előre tájékozódott riportere kíváncsian csatlakozik egy kínai turistacsoporthoz, akiket az idegenvezető épp arról tájékoztat, hogy a kínaiak felfedezték az említett könyvtárat - majd jöttek a rablók. Az idegenvezető minősítése - írja Rob Gifford - csak szenvtelen megállapítás, minden érzelmi felhang nélkül. De hát a tények tények. Stein Aurél sikeres beszerzéseinek ugyanis híre kerekedett, s utána jöttek a francia, német, amerikai kutatók, s ők is roppant sikeres vásárt csináltak, vitték még a falfestményeket is. Akkoriban nem volt ebben semmi különös, így folyt ez már a XIX. században is világszerte. Az összeomlás szélén álló Kínai Császárság forradalomra is, reformra is hajló fiatal, városi értelmiségi körei számára azonban ez már akkoriban sem volt valamiféle leletmentő vagy szimpla kereskedelmi ügylet. A bagóért megszerzett kéziratok és egyéb, valóban kincset érő leletek sorsa a Kínát térdre kényszerítő, megszégyenítő, gyarmatosító ópiumháború, majd a területrabló boxerlázadás leverésének sorába tartozott. A nyugati kultúrnépek - ahogy akkortájt magyarul is nevezték a gyarmatosítókat - a sokszor bizony a kolonizátorok előőrseiként működő tudós felfedezőik nyomában jártak. Mai fogalmaink szerint szemrebbenés nélkül tulajdonították el mások kulturális értékeit. Ezen nem változtat az az ellenvetés, hogyha nem viszik, akkor valószínűleg úgyis elpusztul - ha nem előbb, hát a kínai kulturális forradalom idején.

Sokan mondják, Kínát ma inkább érdekli jövője, mint a saját múltja. Csak hát, mi az, hogy Kína? Tudósítások tömege szól az elképesztő tempóban épülő autópályákról, vasutakról, vízi erőművekről, termelő üzemekről, amelyek fizikailag mind-mind egy több ezer éves kulturális táj rétegeire épülnek rá. Sokszor nem az archeológia művelői döntik el, hogy feltárják-e a földbe temetett múltat, vagy pedig sietősen építkezzenek. Most az időjárás-jelentések napokig visszatérő híre, hogy Dél-Kínában havazik, s a holdújévre hazautazni vágyó százmillió építőmunkás az utakon, vasútállomásokon rekedt. Szörnyülködve vesszük tudomásul, hogy százmilliók vannak úton - valóságosan és képletesen is -, holott ezen túl van még Kínában egy hét-nyolcszázmilliós népesség, amelyik még nem mozdult-mozdulhatott meg. Bele van zárva egyelőre a máig terpeszkedő keserves múltjába - de lát némi reményt, hogy mozdulhat. Hát, nyilván ez érdekli, mert már érdekelheti.

Jobb, ha bevalljuk, nem tudjuk igazán, merre tart a világ. De figyelemre méltó, hogy mekkora globális figyelem övez mindent, ami Kínában történik. Sokáig úgy tartották, ha az Egyesült Államok eltüsszenti magát, hamarost az egész világ szenved a náthától. Most meg: csak nehogy Kína kezdjen tüsszögni.